Bár az effélére hajlamos körökből némi meghökkenést most is kiváltott a miniszterelnök aktuális fejtegetése a magyarok eredetéről és feladatáról, az általa elmondottak történelmi alapját nehéz volna vitatni. Orbán Viktor a napokban szívélyes hangulatú sajtótájékoztatót tartott a Budapestre látogató Igor Matovic szlovák kormányfővel. Ott mondta rólunk, magyarokról a következőket: „Mi vagyunk az egyetlen megmaradt, keletről nyugatra indult nép. Maradványok vagyunk, egy valaha volt hatalmas sztyeppei világ utolsó maradványai, akik bejelentkeztek a túlélésre. Ezt menedzseljük. Fogadjanak el bennünket úgy, ahogy vagyunk.” Orbán Viktor többé-kevésbé pontosan felmondta a leckét: a Krisztus utáni IX. század végén a Kárpát-medencébe érkezett magyar népesség volt az utolsó, amely saját államot szervezve meg tudott maradni Európában. Nem tűnt el, nem oldódott fel más népekkel érintkezve.
Azt is jól tudjuk, ki volt az, aki bejelentkezett a túlélésre: a keresztény magyar állam alapítója, Szent István, aki autonóm királyságot létrehozva Európa nyugati feléhez horgonyozta le a magyarságot. Tette ezt úgy, hogy a német hódítókkal is meg kellett neki és utódainak küzdeniük.
Amikor a miniszterelnök ilyen vagy ehhez hasonló történelmi leckéket tart, akarva-akaratlanul azt sugallja, hogy ma is a megmaradásunk a tét. Nem egyszer hallottuk már tőle a nemzethaláltól való félelem sok évszázados dallamát variálni, most sem maradt adós vele. „Szlávok, germánok mindig lesznek, meg angolszászok és latinok is. Arabok is. De hogy magyar lesz-e, amely nem indoeurópai, amelynek nincs kulturális rokonsága, legfeljebb valahol Közép-Ázsiában, az már nem ennyire biztos.” De vajon a magyar kormány tényleg azért van a brüsszeli elit támadásainak kereszttüzében, mert rokontalan nép vagyunk Európában? Mert a sajátos magyar mentalitást, észjárást nem akarja megérteni, befogadni a Nyugat? Bizonyosan nem. Kompország végre révbe ért, hihettük, amikor a rendszerváltást követően lezajlott az euroatlanti integráció, záró akkordként az uniós csatlakozással. A Szent István-i utat követve, külső kényszer nélkül lettünk a nyugati szövetségi rendszer tagja. Mégpedig 1956 és a német újraegyesítésben vitt szerep hatalmas erkölcsi tőkéjével. Jól teszi a mindenkori magyar kormány, ha a nemzeti érdekérvényesítés legitim szándékával vállalja a kemény vitákat, éles érdekütközéseket e szövetségi rendszeren belül. De azt sugallni, hogy ezekben a vitákban a kultúránk, az identitásunk, maga a nemzeti létezésünk forog kockán, hogy megértésre és igaz barátságra csak valahol a közép-ázsiai puszták mélyén találhatunk, az itthoni közönség hergelésére előadott ócska manipuláció. A magyarság bajai belülről fakadnak, ez is a visszanyert szuverenitásunk része.
Úgy sejtem, Orbán Viktor vonzalma nem a közös gyökereinkből sarjad, nem annak a nagyjaink által sokat átkozott, elemzett, dicsőített történelmi sajátosságunknak a felszínre törése, hogy mi a Kelet népe vagyunk Európa közepén. A zavaros nagy (magán)üzletek sem magyarázzák önmagukban ezt, hiszen a keleti despotákkal, a nagykánok utódaival a Nyugat más országai is vidáman bizniszelnek. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a miniszterelnök sztyeppei romantikáját, a Türk Tanácsnak tett gesztusait valójában az ottani autokratikus, a nyugati típusú, tökéletlen, de azért alapjaiban mégis demokratikus berendezkedéstől eltérő rezsimek iránti szimpátiája táplálja. De vajon a pusztán nyargalászó lovas népek büszke maradványa, a szabadságharcos magyar nép is ilyenfajta uralomra vágyik a lelke mélyén?
Mit is írt Faludy György 1981-ben, Torontóból Kádár Jánosnak címezve az Egy helytartóhoz 25 év után című versében?
”A szabadság csodaszarvasát űztük
négyszáz éve. De ki fut most utána?
Te érted el. Szívós vagy. Egy országot
toltál át Ázsiába.”
