A szú

Háromféle szalonna. A keskenyebb keményebb, füstösebb, a vastagabb szájban szétomlós, de mindkettő saját, nem úgy a harmadik, az röstelkedve bolti, gyönyörű, húsos császár, csak hát mi ilyet nem csinálunk, és kolbászok, meg savanyúságnak csalamádé és hagymával eltett gomba, kenyerek, fehér, rozsos, előtte pálinka, házi az is, természetesen, muslincák szikráznak el ő az esti lámpafényben, jó jel, rendes gyümölcsből főzték, utána hárslevelű, friss, ropogós, könnyű fajta, beszélget ős bor. Igen jó ez a bor, mondom, az, mondja, remek évjárat, koccintunk, kortyolunk, de idén nem lesz. Hogyhogy? És meg is érkeztünk.

Akkora területen gazdálkodnak, ami ahhoz kevés, hogy saját márkás itallal lépjenek a piacra, ahhoz viszont sok, hogy ne kezdjenek vele semmit. A szőlőt eladni nem lehet, mert a borkombinát (ez odahaza olyan, mint hogy a polgármesteri hivatal generációsan egyenlő tanács, és a nagyobb bolt is örökre ABC marad), vagyis az állami borászat ötven forintot kínál kilónként, az nagyjából az önköltség fele. Volt, aki odaadta volna ingyen annak, aki leszüreteli, de nem akadt jelentkező egy sem.

Nagy, hosszú, súlyos, maga elé nézős sóhaj az asztal túloldaláról, koccintunk, iszunk, most a másik gazda coming outol: zöldszüret. Fájt, komolyan mondom, hogy sajgott a lelkem, ahogy nyirbáltuk a gyermek fürtöket, és lassan hamvas zöldbe borult valamennyi sorköz.

Másnap, más hely, más bor, furmint, vaskos jószág, komótosan lögybölődik ide-oda a pohárban olajos katedrálist rajzolva. Emberem ért a borgazdálkodáshoz, a rendszerváltás óta figyeli, merrefelé bandukolnak Tokaj-Hegyalján a dolgok.

Megeszik a kicsiket, az megy most. Az ötven forintba beledöglenek. A zöldszüretbe menekülnek, de az sem megoldás, aztán is gondozni, permetezni kell a birtokot. Kései szüretelésű furmintot javasol, mert áprilist játszik a szeptember, elbújt a nap, feltámadt a szél, oly jól tud esni ilyenkor a másként édes borocska. És mire megy ki ez az egész? Arra? – kérdezem, bólogat, koccintunk, kóstolunk, utána szól csak, hát persze, hogy arra. Két-három év múlva „szaréhugyé” vihetik majd a területeket. Kerekedik belőlük kövér nagybirtok. És mindjárt lesz támogatás meg rendes felvásárlási ár is. Aljas munka ez.

Megint esti beszélgetés, másik borász, nem kicsi, nem rossz nevű, többször jártak már nála Michelin-csillagos éttermek beszerző kóstolói, vittek is néhány kartonnal, de a hazai piac apró, hiába a vendégház, az egész, Toscanát idéző mesebirodalom, nyereség, veszteség, élet, halál, minden, de minden a külföldi megrendelések mennyiségén múlik.

Harmadnap hazafelé Budapestre. Szeretett hegyeim elmaradnak, a morcos Magas- meg a kedves Sátor-hegy, rendezett szőlőtáblák szeletelik az aszúsító ködbe burkolózó szelídebb lankákat, Hercegkút, Tolcsva, messzebb Tokaj, beszorulok egy traktor mögé, szüretkor nincs száguldozás. Felnigyilkos körforgalom, a csomagtartóban összekoccannak az üvegek, csak nem törtek össze, a hárslevelűt sajnálnám a legjobban, hiszen abból több már nem lesz.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/40. számában jelent meg, 2019. október 4-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/40. számban? Itt megnézheti!