Amit tudni akarsz a kormánypropagandáról, de soha nem merted megkérdezni

Hogy mi a legpusztítóbb a propagandában? Nem, nem az. Inkább elmondom. Ott vagyunk, hogy a szokásos elcsépelt jelzős szerkezetekkel, ezerszer megalkotott barokkos képekkel bemutatható hibátlan magyar táj, belekarcolva a sok számjegyű mellékút, lásd még kulturális, gazdasági és mindenféle vérkeringésbe kapcsolódás egyetlen lehetősége jellegére nézve inkább rossz vicc.

Föl, le, jobbra, balra, le, föl, balra, jobbra, félrehúzódni, megállni képtelenség, vagy lehet, de életveszélyes, titkos vidékek ezek, turistafotó sem árulkodik a létezésükről. Egész van. Egyenhírek az egyenrádiók egyikében, nőtt, több lett, gyarapodott, felépült, elkészült, átadták, tervezik, ami rossz volt, csökken, ami jó, egytől egyig emelkedik. Figyelmesen végighallgatom, úgy a blokk kétharmadánál agyalásba süppedek: basszus, mi van, ha tényleg? Már úgy értem, hogy mi van, ha nekik van igazuk, és valóban soha ilyen parádésan nem futott még az ország szekere? Innentől nincs megállás a Stockholm-csúszdán, hisz annyian állítják, hogy nekik jobb most, ha meg visszagondolok, melyik kormányok idején merrefelé alakulgattak közös dolgaink, hát nem lobban közéleti tűzijáték a lelkemben.

Igen, persze, Mészáros Lőrinc. De azt mondják, cégbirodalma magyar embereknek ad munkát, idehaza adózik, az elnyert beruházások rendben megvalósulnak. Alkotmányos költség? Nyilván. Na de melyik időkben nem volt korrupció? Ez legalább nem idegen hatalmak pénzgyalulása.

Jogállamiság, nyilvánosság. Oly homályos képződmények. Márpedig miként sérülhetne valami, amiről senki sem tudná elmagyarázni, pontosan milyennek kéne lennie. És még a kultúrharcnak is van casus bellije, mi, akiken annyi kedves év után követett el ocsmány házasságtörést a polgári Magyarországot NER-re cserélő Fidesz, rengeteget tudnánk erről mesélni.

Nahát, ilyen kanyargós településen sem jártam még. Ha itt ülne velem a kisebbik fiam, bizonyosan azzal nyektetne, hogy a régiek miért nem építkeztek egyenesen, ha az amúgy vicces errearrában végül is pont ugyanabba az irányba érkezünk. Muszáj megállni, sietnem kéne, de akkor is, mert valami (semmi) nem stimmel. Hogy a széleken felbugyog a nyomor, az – ne úgy értsék – megszokott, de itt a faluközpontot is áthatja a feladott küzdelem keserű boldogtalansága.

Errefelé is járhattak jobb idők, láncra vert, lakattal bevégzett sorsú málló vállalkozások sora mutatja, hogy akkoriban még sokan hitték: itthon is megvalósítható az európai egyesült álom. Takaros portának tetsző homlokzatok csábítanak sétára, de bűn közelebb menni, mert az egykori parasztházak udvarát felütötte a gaz, már ahol az anyatermészet egyáltalán kilátszik a lomizós remittenda alól. Büdös van. Mindenki fűt, amivel tud. Jobb nem tudni.

Körbenézek, a hegy lábánál a temető, kicsit fel is kapaszkodik a meredekre, két templom meg a kanyargók, túlonnan a völgy, pedig annyira jó hely lehetne. Hogy is mondogattuk gyerekként? Ha annyiszor ezer forintom lenne, ahányszor ezt megfogalmaztam magamban az elmúlt másfél esztendőben… De hogy a kocsma is bezárt, az már a végső stádium.

Sétám a pékségbe görbül, mert a pókhálósra aszott, egykor fehér ajtaján függő, kézzel írt tábla házias, helyben készült, friss ízeket ígér. Hogy egyáltalán üzemel, a közeli buszmegállónak tudható be, amely épp annyi forgalmat generál, hogy két alkalmazott elvigye a boltot reggeltől estig. Tehát zéró házias íz, nyilván. Pláne frissesség.

Kétfős sor. Tizenéves leány vásárol előttem. Fél kiló kenyeret kér, azt hiszem, mert nem igazán értem, ahogy beszél. Izzadó tenyerébe suvasztott húsz- és ötvenforintosokból számolja ki az árát, felsóhajt, amikor a kereskedő leokézza a tranzakciót, megkönynyebbülten és köszönés nélkül távozik, a portékát a babakocsi aljába löki, és már robog is. Azért veszek néhány sütit, ha már így alakult, nagyon szépen köszönöm, és további szép napot kívánok – ejj, de cudarul néz ki ez leírva (gondolom, olvasva is) –, a bizonytalan korú eladónő valahol 28 és 45 között, hálásan néz rám, majd meghajol felém, a rohadt életbe, elérzékenyülve és dühösen csörtetek ki.

Delet harangoznak a templomokban, nem e világi részegségű fickó ajándékoz meg fogatlan mosolyával a megállóból, visszabólintok, plátói kommunikáció. Fordítom a slusszkulcsot, áram szökik a rendszerbe, megint jó hírek, megint ugyanaz, megint ugyanúgy. Nos, ez a baj a propagandával.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/3. számában jelent meg január 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/3. számban? Itt megnézheti!