Android, borz, repülők

Néhány napja megnéztem az Alien: Covenant című filmet. Szégyen ide vagy oda, még mindig szeretem a scifit, bár mostanában elvétve láttam csak említésre méltó darabot ebben a műfajban. A film számomra egyetlen emlékezetes jelenete az volt, amikor Davidtől, az idegen bolygón immár egy évtizede egyedül élő androidtól megkérdezi az egyik szereplő, hogy ugyan miért hozta létre a szörnyeket, amelyek elpusztították a teljes élővilágot. David tömören azt válaszolta: „Tétlenségben az ördög ad munkát.” Utólag eszembe jutott, hogy valószínűleg nem a forgatókönyv írója találta ki ezt a mondatot, annyira elütött a filmre sajnos jellemző, olykor vérlázítóan primitív párbeszédektől. És valóban, kissé más formában ugyan, de rábukkantam a forrására. Archibald Joseph Cronin skót író A mennyország kulcsa című regényében szerepel ez a mondat, amely Bíró Sándor fordításában így hangzik: „Tétlen kéznek ördög a munkaadója.”

Jövök haza kora hajnalban egy úgynevezett céges buliból, amit szemérmesen csapatépítésnek neveznek hivatalos helyeken. Már régóta csak alkalomszerűen iszom alkoholt, a hajdani nagy berúgásoknak már az emlékétől is rosszul leszek. Egy ideje észrevettem magamon, hogy nem tudok olyan keveset inni, hogy ne legyek mégis másnapos. Már két sört megérzek. Nem tudom, hogy a korral jár-e. Annyira öreg azért nem vagyok még talán. Vagy csupán a szervezetem elégelte meg egyszer és mindenkorra a piálást. Az éjszaka elég csúnya véget ért egy-két kolléga számára.

Az ilyen részegeskedéseknek mindig van egy olyan fázisa, amikor néhányan őszinteségi rohamot kapnak, és olyan mondatokkal rukkolnak elő, amelyekre igazán nem számítana az ember. Most is elhangzott néhány ilyen mondat, sőt egy egész monológ is az egyik munkatársam szájából, aki magánéleti válságának titkaiba avatott be. Amikor legközelebb találkoztunk a munkahelyen, láttam, hogy kerüli a tekintetemet, zavarban van, nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nyilván utólag megbánta, hogy elmondta, amit elmondott. Az ember egy idő után hajlamos haragudni arra, akivel őszinte volt. Azt gondolja, kiszolgáltatta magát neki, s a rá bízott titokkal a másik biztosan visszaél majd. Lám, én is megírom most ezt, tehát visszaélek vele, még ha nem is lehet ráismerni az érintettre.

Hajnal van tehát, ballagok hazafelé a céges buliból az út mellett, épp befordulnék a kanyarba, ahol az erdő kezdődik, amikor egy termetes borz sétál át előttem. Ritkán látni borzot napközben, meg is örülök neki. Volt a pillanatban valami időtlen, ahogy a hajnali csendben felbukkant a patak felől és kényelmes tempóban átballagott az orrom előtt, majd eltűnt a bozótban. Vadállattal találkozni mindig időn kívüli pillanat. Néhány óra múlva, amikor a kisebbik fiamat vittem az óvodába, a borz már ott feküdt, elütve az út szélén. Nem tudom másként mondani, majdnem elbőgtem magam, pedig sírásra a legkevésbé sem vagyok hajlamos. Nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy van ebben valami jelképes. Valami, ami túlmutat a borz halálán. A kérdés csak az, hogy mi lehet az. Nem tudok rájönni.

Karcsi, az egyik hajléktalan ügyfelünk meséli, hogy milyen rendhagyó munkája volt majdnem öt éven keresztül. Egyszer találkozott egy kutyát sétáltató idős nénivel valamelyik buszmegállóban. Beszédbe elegyedtek, és a néni felajánlott egy munkát Karcsinak. Az ajánlat abban állt, hogy étel és némi dohány fejében mindennap vigye el a kutyát sétálni, de úgy, hogy közben végig labdát kell dobálni neki, mert különben a kutya unatkozik. Ezután éveken át mindennap labdát dobált a kutyának egy tömbház mögötti parkolóban.

Karcsi a Vajdaságból származik, a délszláv háború idején be is sorozták. Állítása szerint akkor golyózott be, amikor egyszer egy agyonlőtt horvát család elásását bízták rá. „Onnan kezdve én már csak úgy mellékesen létezem” – mondja nevetgélve, és kéri, hogy mutassak neki valami második világháborús videót a neten. Leginkább a repülőket szereti nézni. Utánozza is a hangjukat, mint az óvodás fiam, amikor játszik. Miután vége a háborús híradónak, hallom, ahogy a sötét udvaron még magában berreg egy ideig. Kezében nyomjelző lövedékként izzik a cigaretta parazsa.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/8. számában jelent meg, 2019. február 22-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/8. Magyar Hangban? Itt megnézheti.