Történelmi időket élünk. Nem minden nemzedéknek adatott meg közvetlen közelről látnia egy bolygó, vagy legalábbis az addig ismert életforma pusztulását.
Bombasztikus bevezető, szándékoltságát is elismerem. Ugyanakkor hűen tükrözi mostanság fölerősödő félelmeimet. Amelyek nem új keletűek és korántsem egyediek. Tizenhét éves voltam, amikor első novellám egy megyei napilapban megjelent. Akkor a fölfoghatatlan örömön túl egy másik gondolat is erősen kísértett: vajon mit szólnak hozzá az emberek? Rövidesen kiderült, hogy semmit. Meglehet, azt a két oldalt, amely a megyei napilap szombati számának úgynevezett irodalmi és művészeti melléklete volt, többségében egyszerűen átlapozták.
Reményeimmel és várakozásaimmal ellentétben nem kaptam elismerő pillantásokat, és senki nem jött oda megszorongatni a kezemet, amiért felhívtam a figyelmét ezekre a problémákra. Mindössze egy lány a gimnáziumi osztályunkból kérdezte meg, hogy én írtam-e a hétvégi újságban azt a novellát. A kamaszkorból visszamaradt görnyedt testtartásból egy pillanatra megfeledkezvén kihúztam magam, és azt feleltem, hogy igen. Majd zavartan visszakérdeztem, hogy mit szólt hozzá. A lány annyit válaszolt, hogy csodálkozott: leginkább azért, mert nem olyannak ismer, akit ennyire súlyos témák foglalkoztatnak, és ennyire pesszimistán látja a dolgokat.
A Tanárnő | Magyar Hang
A fiú verseket írt. Félve mutatta meg írásait egy ősszel gimnáziumi magyartanárának.
A novella a megjelenésének idejéhez viszonyított közeljövőben játszódott, ami az azóta eltelt majdnem három évtizedet tekintve azt jelenti, hogy mostanság. Hétköznapi helyzetbe bújtatott, három rövid hasábba szedett apokaliptikus jövőkép: a meglehetősen egyszerű cselekmény hátterében szóba kerül az elszabadult inflációtól kezdve a Szovjetunió felbomlásáig sok minden, a legnagyobb súly azonban a környezeti ártalmakra helyeződik. Esik az eső, ami ellen nem véd az esernyő sem, hiszen arra már lyukakat szaggattak a savas esőcseppek. Tél van, ám rendes, klasszikus hó helyett nyálkás-piszkos csapadék borít be mindent, közben viszont egyes városokból nem indulhatnak el a repülőjáratok, mivel fekete füst borítja felettük az eget. Az újságokban pedig a svéd Riviérán eltöltött nyaralásra invitáló hirdetések jelennek meg.
És akkor most legalábbis ideiglenesen újból megfeledkezhetnék továbbra is görnyedt testtartásomról, és kihúzhatnám magam, mondván, lám-lám, ugye, a váteszi szerep… A Szovjetunió ma már nem létezik (éppenséggel a novella írásakor ezt nem volt kunszt megjósolni), és ha szerencsére az egymillió forintos bankjegytől messze is vagyunk, azért az elmúlt évtizedekben időnként megszaladt az infláció. A hó újabban nem januárban, hanem márciusban esik, idén nyáron pedig a Skandináv-félszigeten extrém magas hőmérsékleteket mértek, miközben a földgolyó több pontján erdőtüzek füstje takarta el az eget.
Kegyetlen strandidő van az északi sarkkörön | Magyar Hang
Évszázadok óta nem látott hőség tombol Skandináviában. Erdőtüzek, terméketlen földek, eltűnő patakok, és takarmány híján levágott állatok jelölik a szárazság útját.
Kétségkívül savas esőről újabban kevesebbet beszélünk. Az inkább egy előző korszak nagy környezetvédelmi parája volt, később az ózonlyuk váltotta fel, majd mostanra mindkettő – azzal együtt, hogy természetesen továbbra is akut problémák – átadta helyét a globális felmelegedés sokrétű és szövevényes, számtalan vitát kiváltó, ugyanakkor a szó szoros értelmében saját bőrünkön érezhető módon megkerülhetetlen tematikájának. Amelyről a sokadik átizzadt és ragacsos nyárból kiindulva mostanság különösen gyakran szó esik. Apokaliptikus képekből és helyzetismertetésekből sincs hiány. Az sem először és nem egyszer hangzott el, hogy bolygónk környezeti egyensúlyának felbomlása immáron ott tart, hogy amennyiben nem történnek eget rengető, hegyeket megmozgató, azonnali változások, úgy az általunk ismert civilizációnak legföljebb pár évtizede lehet hátra.
Nem számít falrengető megállapításnak az, hogy a világ változik. Mindig is változott, ahogy mondani szokás: a változás az élet mozgatórugója. Mint ahogy az is igaz, hogy mi, akik az adott pillanatban a változás tanúi vagyunk, legtöbbször értetlenül szemléljük a fejleményeket, és félünk azok számunkra még beláthatatlan következményeitől. (A nagy francia forradalom idején a szereplők is csak kapkodták a fejüket, hogy hol erre, hol arra sújtott le a guillotine – el kellett néhány évtizednek telnie ahhoz, hogy látható váljanak a mozgatórugók.) Az emberiség a múltban átélt már néhány kataklizmát. Nemegyszer hirdettek apokalipszist, hol okkal, hol oktalanul, a bolygó pedig időnként annyira felmelegedett, hogy a viking hajósok az általuk felfedezett nagy északi szigetet zöldellő erdeiről Grönlandnak keresztelték el, máskor meg annyira lehűlt, hogy a Duna jegén lehetett királyt választani.
Talán két évünk van az élővilág pusztulásának megállítására | Magyar Hang
A természetpusztítás hátterében lévő mozgatórugó a túlfogyasztás, a túltermelés, a piac uralása, a mindenáron való profitszerzés, a luxus életmód.
Ugyanakkor, mint említettem, a jövőre gondolva újabban a szokottnál is erősebben félek. Mintha már nem is a határainkat feszegetnénk, hanem egyenesen lerombolnánk azokat. Azt hisszük, mindent túl fogunk élni. A világ a szemünk előtt változik, mi magunk formáljuk, ám nem feltétlenül abba az irányba, amerre kellene. Bombasztikus bevezető ide vagy oda, majdnem három évtizeddel az első megjelent – mai szemmel nézve suta és közhelyes – novellám után már nem akarok egyik írásom után sem elismerő pillantásokat bezsebelni. Az sem számít, hogy félreismertek, és pesszimista vagyok. Csak, könyörgök, mentsük meg lelkeinket, történjen már valami.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 18. számában jelent meg, 2018. szeptember 14-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál! És hogy miről olvashat még a Magyar Hang 18. számában? Itt megnézheti.
