Gyerekkoromban nagyon féltem a bivalyoktól. Vagy ahogy nálunk mondták, a bihaltól – ahol felnőttem, a Sóvidéken (és azon belül a két Sófalván) elég sokat tartottak belőlük még a hetvenes években is. Egyszerűen velünk maradtak ezek a lomha, nagy állatok – annak idején a bányában az ő vastag bőrük bírta legtovább, azt nehezebben marta szét a só, így abból készítették az értékes ásvány felszínre emeléséhez használatos bőrputtonyokat. Aztán persze lett lift és acél, de a bivaly maradt – zsíros teje, a szarvasmarhánál lényegesen nagyobb ereje jól jött a hegyek között. Még a városba is bekerültek – Székelyudvarhelyen évtizedeken át két bivaly húzta szekérrel hordták a Szejkéről a petróleumízű borvizet (ásványvíz – a szerk.) háromliteres cserépkorsókban a lakóknak.
Bubalis bubalis, így hívják latinul, és csak távoli rokona a szarvasmarhának. Ezt persze akkor még nem tudtam, de a nagy, fekete állatokról mindig a búbánat és az ismeretlen, nagy baj jutott az eszembe. Okkal féltünk tőlük, az idegent nem szeretik, és ha a kedvenc dagonyázóhelyük környékén csatangoltunk, gyakran előfordult, hogy megkergettek. Azt is mesélték, hogy a „bihal nem felejt” – ha bocsként bántod, megjegyzi, és előfordul, hogy évek múltán, felnőtt állatként adja vissza a kölcsönt. Ugyanakkor nagyon jámbor jószág azzal, akit ismer; ragaszkodik a gazdájához. Közülük sokan váltig állítják, a bivalynak lelke van. Ha szomorú, még a tejét is el tudja apasztani aznapra.
Régen a Homoród mentén is sok volt belőlük, aztán megritkult a számuk, mint minden olyan háziállatnak, amelyikkel sok munka van. Tíz évvel ezelőtt már csak mintegy kéttucatnyi maradt belőlük. Nem is volt már miért tartani – ma már arrafelé is traktorral szántanak, a tehénnek pedig több teje van. Igaz, sokkal hígabb, de a mennyiség ott is fontosabb a minőségnél. Pontosabban csak volt egy ideig – ma már újra kezdett divatba jönni, újsütetű bivalyos gazdák tenyésztik az állatot, és készítenek kézműves sajtot, más különlegességet ebből az egyedien finom, zsíros tejből.
Ez a fotó Homoródkarácsonyfalván készült egy évvel ezelőtt. Engem azért ütött szíven különösen, mert gyermekkori félelmeimet hozta elő. Most is nehéz időket élünk, nagy, ismeretlen, fekete veszedelem jár erre, és mi nem tudunk mást tenni, mint megfogjuk a fejünket félelmünkben.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!
