Bizánc felé – hazafelé?

Antall József: „Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy egy országban mindig meglegyen a politikai váltógazdaság lehetősége.” (Antall-breviárium, 2004)

Fricz Tamás a Magyar Nemzetben közölt írásában (2019. november 3.) az október 13-ai önkormányzati választások után, az „egyesült ellenzék” meglepő, a Fidesz által sem várt, még a közvélemény-kutatók által sem igen jelzett előretörése kapcsán arról elmélkedik, vajon megtörik-e a történelmi trend; visszatérünk-e a rendszerváltoztatást követő két évtized váltógazdaságos politikai modelljéhez? Vagy marad a „történelmi modell”, amelyet Tisza Kálmántól, a „generálistól” és az ő mamelukjaitól a mai időkig, nagy vonásokkal megrajzol.

A szerző történeti levezetésével nincs is vitám. Vitám a végkövetkeztetésével, a „történelmi modell” értékelésével van. Szerinte a történelmi modell a nekünk való, az a reánk szabott. Amikor a predomináns pártrendszerben a domináns kormányzó párt hosszú ideig triumfál. E trend megtörése, a politikai váltógazdaságra történő áttérés vagy visszatérés visszalépés; szerinte nemkívánatos. „A politikusok legnagyobb erénye a megújuló képesség, ami túllendít a nehéznek látszó helyzeteken, és megfordít kibontakozni látszó trendeket. Ha ez megvan, a történelmi modell is megmaradhat” – üzeni a kormányon lévőknek.

Kívánatos-e a „centrális erőtér” (2009, Kötcse) fenntartása, vagy ellenkezőleg, a nyugati-atlanti modell, a politikai váltógazdaságra való áttérés (visszatérés) a kívánatos? Ez itt a kérdés!

Amint a múltban, úgy a jelenben sem tartom kívánatosnak a „történelmi modell”-ként aposztrofált politikai konstellációt. Amikor egy domináns párt (pártszövetség) uralja a politikát, döntően és egyoldalúan meghatározva a gazdasági, a társadalmi és a kulturális szférát. Ez a történelmi modell volt a múltban a „kvázi-”, az olyan, mintha demokráciáink eredője. Egyfajta hibrid, átmeneti, „köztes-európai” modell: átmenet a kelet-európai autokráciák és a nyugati-atlanti demokráciák között. Kártétele hosszú távon súlyosabb, mint az a kétség kívüli előny, hogy a hatalombirtokos politikai erő a gyenge, szétforgácsolt ellenzék mellett a maga gazdaság- és társadalomszervező akaratát lényegi ellenállás nélkül érvényesítheti.

Politikaelméleti axióma, hogy a párt csak „pars”, csak rész, csak a társadalom egy részét képviseli… Viszont totalitásra tör, a társadalom egészére kíván hatni. (Pars pro toto elve.) Szükségeltetik a másik párt vagy több párt korlátozó jelenléte a politikai arénában. „Erőt erővel, hatalmat hatalommal lehet ellensúlyozni!” Nem szenteltvízzel, sem moralizálással. Ellenerő híján ma is újratermelődhet mindaz, amit a legújabb kori magyar történelemben a lényeglátó elmék megláttak és leírtak: a Tiszák és Horthy korának anomáliái.

Ismerve az embert, annak bűnre hajló természetét, nem ráolvasással, moralizálással kell hát elejét venni a politika közjót romboló cselekedeteinek; a nepotizmusnak, a hatalmi visszaélések színes csokrának; a közpénzek megcsapolásának, a korrupciónak. Hanem intézményes biztosítékok szükségeltetnek a hatalommal való visszaélés meggátlására. Például egy olyan váltógazdaság-modell, amelyben a pártok egymást ellenőrizni és a hatalomban váltani tudják, ugyanakkor a viszonylag nyugodt, alkotásra alkalmas politikai klíma is adott. Az intézményes kontroll mellett megvalósulhat a nép általi kormányzás, sőt a magasabb igény szerinti kívánalom (Abraham Lincoln után), a nép érdekében, a közjóért végzett kormányzás esélye.

A „történelmi modell” pedig tudjuk, mit hozott nekünk a múltban: féldemokráciát, alig rejtegetett nepotizmust, kontraszelekciót a társadalomban és a politikai elitben is. Sok „hamis realistát” a hatalom árnyékában. Bizalomhiányos társadalmat, amely jó időkben, békeidőben még csak-csak elketyeg; ám válságos időkben képtelen a gyors és megfelelő reagálásra, így az egész ország lejtőre kerülhet. Egy ilyen méretű ország nem engedheti meg magának a generációnkénti kollapszust, orra bukást.

A szerző mintha nem olvasna Bibót, vagy a hatalom vonzásában elfelejtené a korábban olvasottakat. Bibó a második világháborús vereségünk után, a totális szovjetesítés előestéjén újra előveszi Németh László (1943, Szárszó) és Karácsony Sándor nemzetkarakterológiai fejtegetéseit, és a következőképpen fogalmaz: „Különleges magyar jelenség azonban az, hogy ez az ország történetének legújabbkori szakaszában, különösen pedig a XIX. század végétől kezdve, döntő történelmi pillanatokban, mindenekfelett 1914–1920 között és 1938-1944 között végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből fakadó feladatokat meglássa. (…) Vezetőkben és a közösség egyes tagjaiban, döntő pillanatokban végzetesen hiányzott vagy megzavarodott a közösség érdekeinek felismerésére irányuló normális ösztön. (…) A magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődnek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett…” (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem).

Ez lett a „történelmi modell” végelszámolása: a nagy tragédia, amit a szerző egy fél mondattal elintéz: „De az ország 1914-ben háborúba sodródott”. Ettől a félmondattól nyögünk azóta is és még igen sokáig!

Az egészségtelen „centrális erőtér” lényege: a túlhatalmas, arrogáns kormányzati erő és gyenge, kormányképtelen ellenzék, amely éppen ezért hangos, és botránypolitikát visz. E beteg politikai klímában nem tud kinevelődni reális alternatívát felmutatni képes politikai elit. Alternatíva híján, válságos helyzetekben „egy lapra” – ahogy láttuk, rossz lapra – tettünk föl mindent. Az egyoldalú tájékoztatás pedig pusztítja a társadalom egészséges politikai ösztönét; elbutít, szellemi vakságot okoz. Elaljasodásról is ír Bibó, lakájmentalitásról, a független szellem fájó hiányáról. E berendezkedés szülője az infantilizmusnak, miszerint a király (a főnök, a vezér, a „generális”) jó és becsületes, csak azok a bárók, azok gazemberek ott az udvarban. (Tisza Kálmán is szívesen osztogatott zsíros állásokat a híveinek, a korrupciót is elnézte, bár maga ezekben nem vett részt.)

A predomináns pártrendszerben, a domináns kormányzó párt(ok) ellenzéke olyan, amilyen lehet. Amilyen volt Tisza idején is, vagy a Bethlen-érában. (Mikszáth után: a Sennyey-párt olyan ellenzéke volt Tiszának, amilyet jókedvében kívánhatott.) A mai ellenzék is olyan hát, amilyen. Nem gondolom, hogy az önkormányzati választásokra összeállt ellenzék, ez a „habarék párt” (az 1878-ban létrejött Egyesült Ellenzék hétköznapi neve) az én ideám, és sokunk líblingje. De remélem, létrejön egy erős, népi-plebejus alapzatú ellenzéke a kormányzó koalíciónak, és megtöri a „történelmi” trendet. Kikristályosodik két egyaránt kormányképes politikai erő, megvalósul a kívánt politikai váltógazdaság; újra Nyugat felé, hazafelé fordulunk.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/49. számában jelent meg, 2019. december 6-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/49. számban? Itt megnézheti!