Gyerekkoromban kérdés nélkül is azt gondoltam, hogy a március a kedvenc hónapom. Akár most is gondolhatnám ugyanezt, ha nem érezném néha úgy, hogy kifacsart annyira az idő, hogy többé-kevésbé kikoptak mellőlem a kedvenceim. Azért szerencsére nem mindegyik, és hát persze, ki az, aki ne lelkesedne valamilyen szinten a márciusért. Elvégre ez az első tavaszi hónap, a kikelet, a rügyezés kezdete, ilyenkor langyul az idő, és ismét zöldbe borul a természet. Legalábbis így kellene lennie az évezredes rend szerint. Ami mostanára jócskán fölborult, nemcsak képletesen értve, hanem kézzelfogható módon is. Tavaly ilyenkor például az egész országot beborította a hirtelen lezúduló méteres hó.
Mi tagadás, gyerekkori lelkesedésemet az is táplálta, hogy márciusban van a születésnapom, amelyet viszont az ember az évek gördülésével egyre kevésbé szeretne számon tartani. Úgyhogy ne is erről legyen most szó, hanem sokkal inkább arról, hogy márciusra esik a legnagyobb nemzeti ünnepünk. Azt hiszem, nehéz azzal vitába szállni, hogy a három nemzeti ünnep közül – Caesar óta szabadon – március idusa az, amely honfiúi és honleányi keblünket a legjobban melengeti. Nem a legrégebbi ünnepünk, de mióta létezik, politikai rendszerektől függetlenül mindig megemlékeztünk róla. A dualizmus korában például hivatalosan az áprilisi törvények évfordulóját ünnepelték, ám mindenki a forradalomra gondolt. A szocializmusban március 15-ét kivették a munkaszüneti napok sorából, ennek ellenére kokárdát viseltünk, és aznap nem kellett iskolába menni, helyette például abban a városban, ahol felnőttem, kis nemzetiszín papírzászlókkal ültettük körbe a Damjanich-szobrot.
Salamon király és a csatár | Magyar Hang
Korábban csak hallomásból ismertem hasonló történeteket, ám engem tényleg Puskás Öcsi vezetett a hajdani magyar király sírjához.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kegyelmi pillanat a magyar történelemben. Nem vitás, máskor is voltak hasonló időszakok, amikor megszűnni látszott a baljós csengésével rendre előnyomakodó turáni átok, és amikor végre úgy tűnt, hogy megvalósul a rég áhított nemzeti összefogás. Legutóbb talán 1989-ben volt efféle alkalom, amelyet viszont a korábbiakhoz hasonlóan akkor is kiábrándultság követett. Ugyanakkor 1848–49 hatása annyiban mindenképpen érvényesül ma is, hogy megítélésében változatlanul konszenzus van – ami pedig egyedi kegyelmi pillanat.
Cserhalmi György: Felejtsük el az elmúlt harminc évet! | Magyar Hang
Beszélgetés 1989-ről, gengszterekről, pitiánerségről. A friss Magyar Hangban!
Trónviszályok, belső villongások és polgárháborúk számos nép történelmében tetten érhetők. Az a bizonyos árok viszont nálunk évszázadoknál is hosszabb ideje jelen van, hol búvópatak, hol szakadék formájában. Mikor is kezdődött? Istvánnál és Koppánynál? A kezdet a múlt homályába vész, ám a széthúzás az elmúlt fél évezredben szinte folyamatos: előbb azt nem tudtuk eldönteni, hogy a török vagy a Habsburgok mellé álljunk-e, aztán jöttek a kurucok és a labancok, később a népi-urbánus vita, majd sok más, beleértve a mi mindennapjainkat is. A viszályok sora pedig jócskán lassította az idő kerekét. Például egyes történészek szerint a hódoltság kora egy évszázaddal korábban, a 15 éves háború idején véget érhetett volna, ha Bocskai nem robbant ki a törökökre támaszkodva Habsburg-ellenes felkelést. És az is elmondható, hogy bár kivételek az idők során akadtak, a törésvonal fő csapása többnyire ott húzódott, hogy kompország hajója a nyugati vagy a keleti partokon kössön-e inkább ki.
Szinte mindent megírtak már a ’48-as forradalom kitörésének napjáról, amely során Petőfiék ebédszünetet is tartottak, a Nemzeti Múzeum igazgatója pedig azt érezte fontosnak följegyezni a naplójába, hogy kénytelen volt aznap a munkatársait hazaküldeni, mert nem lehetett dolgozni az épület előtt lármázó tömegtől. Ugyanakkor március 15-e jelentőségét mi sem mutatja jobban, minthogy alig pár nappal később az első szabad magyar sajtótermék ezzel a címmel jelent meg, és az évfordulót azokban az időkben is valamilyen módon megünnepelték, amikor hivatalosan tiltva volt. Az elkövetkező másfél év pedig nemzeti történelmünk egyik, ha nem egyenesen a csúcspontja – nem is kizárólag a márciusi ifjak lelkesítő bátorsága, az első felelős magyar kormány megalakulása, a feudális viszonyok eltörlése és a honvédsereg győzelmei miatt, hanem még inkább azért, mert 1848–49-ben egy egész nemzet tett hitet a szabadság, a függetlenség és a polgári átalakulás mellett, mégpedig olyan erővel és akarattal, amelyet egyik politikai rendszer sem tudott a későbbiekben megkérdőjelezni.
A fiumei puskagolyó | Magyar Hang
Ha az az elejtett puskából származó golyó nem találja el a szerencsétlen Horthy Béla combját, bizonyos dolgok feltehetően másként alakulnak a magyar és a közép-európai történelemben.
Természetesen voltak hibás döntések, lehetett volna bizonyos dolgokat másként csinálni, a szabadságharc azonban végül nem elbukott, a túlerő verte le. Lehetne akár abban is szimbolikát keresni, ahogy a vesztesnek látszó nyugati hatalom feje, az osztrák császár segítséget kért a vele szövetségi szerződésben álló keleti hatalom fejétől, az orosz cártól, aki el is küldte csapatait, hogy együtt gyűrjék le a forradalmi Magyarországot. De ne keressünk. A lényeg nem ez, hanem a mi kegyelmi pillanatunk, amelyet azóta is sajnos csupán rövid időkre tudtunk megközelíteni.
Márciusban mintha ezt is ünnepelnénk: a reményt, amelyet nem enged elfeledtetni a kikelet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/9. számában jelent meg, 2019. március 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/9. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
