Pedig olyan szépen alakult minden. A politikusok hozták a formájukat, a propaganda tette a dolgát; kis zökkenőktől eltekintve ment minden, mint a karikacsapás. Aztán elmaradt mégis a „csúcstalálkozó”, és a vendéglátó ötödik tag „ünnepélyes felvétele” a V4-be.
Annak ellenére, hogy a két kormányfő hosszú ideje egymást felülmúlva ápolta és dicsőítette az örök és megbonthatatlan magyar–izraeli barátságot, nevezte példás egyetértésben – jó esetben potenciális – terroristának az arabokat és másokat. Leginkább a milliárdos lélekszámú iszlám világot, akiket-amelyet a Szentatya és több jóérzésű keresztény főpap gyakran muszlim testvéreinknek nevez (ők viszont jobb esetben is súlyos biztonsági kockázatnak). És együtt álltak ki az állami szuverenitás, mint a (számukra) legfőbb jó mellett. Főleg pedig bólogattak és helyeseltek egymásnak, bármit nem szégyellt mondani a másik. Ami ismert és bevált politikusi magatartás: én elhiszem, amit te hazudsz, ha te is elhiszed, amit én hazudok. Tehát messzemenően figyelembe véve egymás érdekeit. Ami amúgy egyikükre sem jellemző; hanem inkább a kíméletlen önzés, amit rendszerint nemzeti érdeknek neveznek (néha nemzetstratégiai vagy nemzetbiztonsági érdeknek, mint nálunk nemrég, de ezt most hagyjuk).
Most már tényleg meztelen a király? | Magyar Hang
Szakály Sándor megnyilatkozásai azt a látszatot kelthetik, hogy Magyarországon félhivatalos álláspont lehet a népfajok közötti megkülönböztetés mentegetése, bagatellizálása.
További szoros kapocs a lelki rokonság, a – talán nem túlzás mondani – jellembeli hasonlóság, amennyiben itt jellemről beszélhetünk: egyrészt a gátlástalan erőszakosság, másrészt az említett és etnonacionalista mezbe bújtatott durva önzés, amely rendszerint ellenségnek tekinti az egész világot – EU, ENSZ stb. –, ritka kivételektől eltekintve, és a méltányosságot hírből sem ismeri. Mindez nem ritkaság, de ilyen mértékben mégis annak számít; ezért volt nagy öröm a nevezettek számára, hogy eszmetársra találtak egymásban. Hasonló a hasonlónak, embert barátjáról és a többi.
És akkor most tessék, a fafejű lengyelek, akarom mondani a testvéri Lengyelország egyes politikusai kiborították. Igen, azt. Úgy látszik, még ilyen nagyszerű társaságban, mint a V5 – na jó: V4 + 1– sem megy mindig minden zökkenőmentesen. Igazán sajnáljuk.
Ismételjünk át egy régi leckét: az antiszemitizmus és az anticionizmus – vagy konkrétabban: az éppen hatalmon levő izraeli kormány politikájának ellenzése – két különböző dolog, bár kétségtelenül összefüggenek. (Mint ahogy „a világon minden mindennel összefügg”, ami a legócskább és semmire sem jó közhely, de egyébként igaz.)
Orbán és Netanjahu barátsága: praktikus megfontolások | Magyar Hang
Hogyan veszítette el egyik napról a másikra a balliberális oldal az antiszemita-kártyát?
Leginkább pedig: az izraeli – vagy bármilyen más – állam imperializmusa és tömeggyilkos politikájának bírálata nem antiszemitizmus. Mondjuk, ugyanúgy nem, ahogy egyes politikusok krakélerpolitikájának elítélése nem magyarellenesség az EU-ban. Egy ideiglenesen éppen kormányzó hatalmi csoport pedig nem a magyarság (vagy Izrael), egy éppen hatalmon lévő és, mondjuk, egyharmados választói támogatottságú pártpolitikus nem a nemzet, az ő személyes érdeke nem a nemzeti érdek. Nálunk sem, Izraelben sem.
Erre különösen akkor figyeljünk, ha a félrevezető állami propaganda kétszínűen antiszemitizmusnak állítja be az anticionizmust: egyes izraeli politikusok és kormányok erőszakosságának és agresszivitásának bírálatát, amely politikához magyar–zsidó honfitársainknak semmi közük. Miközben ugyanez a propaganda gátlástalanul játszik a nem túl dicső antiszemita hagyományra (Soros-plakátkampányok; a legújabban éppen most gyönyörködhetünk).
Miért Soros? | Magyar Hang
Az erősebb kutya bölcsessége évszázados törvény a Kárpát-medencében – ennyi és nem több Orbán Viktor ideológiája.
Utóbbihoz izraeli politikusnak persze nem lehet könnyű jó képet vágnia, de azért megtették: „elhitték”, hogy ez nem a lappangó antiszemitizmusra építő, és így azt gerjesztő (!) politikai machináció. Valamit valamiért: amíg te is elhiszed nekem. Ez persze nem jelenti, hogy egyes magyar vezetők antiszemiták lennének. Valóban nem azok, nem is lehetnek: ők teljesen elvtelenek, híján vannak bármiféle meggyőződésnek. Csak éppen nem szégyellnek megtenni bármit a politikai szavazatvásárlás és haszonszerzés, a hatalom és a pénz érdekében. Aztán meg bármit letagadni (oszt’ jónapot).
Mi várható ezek után? Nagy meglepetés aligha: nincs szükség természetfeletti előrelátásra vagy jóstehetségre.
Kármentés következik, hiszen mindkét félnek szüksége van a másikra, mivel permanens háborút folytatnak a fél világ ellen. A fő érdekeltek majd igyekeznek szőnyeg alá söpörni a cserepeket, és ott folytatni, ahol abbahagyták, mintha mi sem történt volna. Van erre példa. Megy tovább a barátkozás, befogott orral, ahogy eddig. Talán szelektív lesz némileg és egy időre. Testületileg Izraelbe nem mennek egyelőre a visegrádiak. Nagyobb baj ne legyen, emberi számítások szerint nem várható jelentős törés a kapcsolatokban.
Én elhiszem neked, ha te is elhiszed nekem… Az átmeneti zavar nem számít: majd megoldjuk valahogy. Nekünk pedig megmarad a magányosan merengő Orbán Viktor melankolikus képe Jeruzsálem fölött, az Olajfák hegyén. Címe: Egy keresztény(demokrata) Jeruzsálemben.
A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/9. számában jelent meg, 2019. március 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/9. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
