Ott felejtettük el egymást kis időre, hogy lenne még egy ház is, félig-meddig, nagyjából, kegyelemből még egy darabig, amelyet szintén eladnék, mindennel, ami benne van, beleértve a könyveimet is, amelyekről nemrég egy szép, fiatal színésznő azt mondta, hogy meglepő hasonlóságot mutatnak az ő gyűjteményével. Egyezést mintegy, bár ez akkor a szakácskönyvekre vonatkozott, de ha abban sok a közös, hát másban is, ezt már ismerem. A vonzások és a vonzódások, a választások és a bevonzások Goethe és Mengyelejev óta ugyanazt mutatják. Periódusonként váltakozik a dominancia, de az irodalom és a kémia eddig nagyot ment. Nem voltak jók, és nem voltak rosszak, de véget ért a szexkorszak, most valami más jön.
Szerettem azt a házat, sőt szerelmes voltam belé, néha, amikor senki sem látta, megsimogattam a sarkait, megsirattam, ha leesett belőle egy darab, és ha beázott, felszárítottam a könnyeit. A fényeit is szerettem, ahogy körbejárta a napocska, minden kis gödröcskéjét, nőt szeret így az ember, amikor még szeret nőt az ember. Csak semmi romantika, semmi szentimentalizmus, elengedni, bútorszállítók előre, kemény, könyörtelen, érzelemmentes léptekkel, nem innának egy kávét, fáradtnak látszanak, meg egyébként is ebben a melegben. Azért utána csak óvatosan azzal a nagy szekrénnyel a kanyarban, nehogy lepattanjon egy sarok valamiről, eggyel ezt megelőző századfordulós a fal is meg a szekrény is, szomorú lenne az új tulajdonos, meg aztán szakember is alig.
Egy mindenes feljegyzései (58. rész) | Magyar Hang
Az emlékeimből éldegélek. Ilyenekből, mint ez, Wenders, Az amerikai barát, nem tudom már pontosan, hogy Bruno Ganz mondta a piros Bogárban vagy Dennis Hopper a mentőautóban, de a szavak, azok égnek, így: nincs mitől félni. Legfeljebb a félelemtől. Már azt sem tudom, ki vagyok. Vagy hogy más kicsoda. Ez elég pontos, de attól/ettől még simán rettegek.
Megszólalnak a hajnal (Aurora) ágyúi, de legalábbis harangoznak. Öt óra van tehát, már megint. Már nincs annyira világos, mint egy hónappal ezelőtt, de azért még jó. Papír után kotorászok, megvan, ezt írom rá: Harisnyatartókba rejtett kések. / Szépek. / Egy karcolás a szívemen. / Kiveszem. / Nézem, ahogy dobog. / Nem is olyan nagy dolog. / Nem látszik rajtam, hogy belehalok. / A hangjában csilingelő dalok / Ez maradtam benne, a maradékom / Aki vagyok. Azt sejtem, hogy ez egy vers. Amennyiben tényleg így van, majd elküldöm Fenyvesi Ottónak, ő ért az ilyesmihez. Van még néhány, ha ugyan be nem gyújtottam velük. Az Ottó jó ötlet mindenesetre.
Visszaalszom még vagy két óra hosszára, ami nagy ajándék, ritka. Azt álmodom, hogy a róka már a kertek alatt jár. A falu lakói, gyermektől vénasszonyig, botokkal és puskákkal felfegyverkezve erednek a nyomába. Az embereket megőrjíti a vörös szín. Pedig ez a róka nem akart semmi rosszat, csupán erre járt. És most ott fekszik kiterítve az út menti kereszt mögött, a vére is vörös persze a havon. Még meleg és puha, amikor felemelem. Hazaviszem, megnyúzom. A bundát magamra terítem, hiszen fázom. És együtt alszunk tovább. Régi álmom teljesült álmomban.
Egy mindenes feljegyzései (57. rész) | Magyar Hang
A kocsmából, ahová eljárok néha egy fröccsre és egy kávéra, mostanában el-elmaradoznak az ismerős arcok. Csupa idegen, posztapokaliptikus biciklisnadrágban. Mondjuk, ennek a ruhadarabnak a nyilvános helyen való viselését erősen korlátoznám. Nem vagyok kíváncsi a látványra, miként a kőművesdekoltázsra sem. Végül is nem egy Shakespeare-darabban üldögélünk, hanem egy csehóban. Szerencsére nem sokáig maradnak, fényképeznek egyet, és továbbmennek. Teljesen felesleges mind a kettő. Az emberek döntő többsége soha nem nézi meg azt a képet, amelyet a telefonjával készített, és máshol sem jobb. Sőt, itt lesz jobb hamarosan.
Telefonál a Feri, hogy hamarosan érkezik, felfüggesztve ezzel átmenetileg az „ezen a nyáron kevesebbet mozdulok” kezdetű programsorozatát, és jön. A Bambi meg a Gyuri, szépek, mint mindig, és hopp, Attiláék is. Elsőre egy belehúzós nyuggertalálkozó résztvevőinek tűnhetünk, ez fel is merül, de másodjára már nem, néhány elsőrangú emlék felidézése mellett menő témákat dobunk fel, modernek vagyunk, és látszólag vidámak, jól bánunk a szavakkal és egymással. Az utolsó kör tálcán jön ki, gin-tonik, gondolom, hogy ne fájjon annyira, de ezt már hagyom. Az azért még bevillan, miközben a zárat keresgélem a kulcs végén a vaksötétben, hogy „Hol van az a nyár?”. Latinovits–Ruttkai, egy Pepita márkajelzésű kislemezről vettük le a szöveget és a zenét, és énekeltük a Déja vu Revue elnevezésű előadásokon fiatalon és szomorúan még a múlt század nyolcvanas éveiben, és még azon is van egy kis merengés, miközben a kerten átvágva tévedhetetlen biztonsággal kerülgetem a kutyák által kiásott gödröket, nem világítok, legfeljebb belül egy kicsit, hogy mikor lettünk ennyire régiek, melyik volt az a pillanat, amikor minden végérvényesen szétszakadt és elhasadt, mint valami elhasznált cipő vagy tudat.
Másnap reggel egy család vár a kapunál. Szimpatikus férfi, szép feleség, két kedves kislány. Egy harminc évvel ezelőtt megjelent lemezem van náluk, bakelit (vinil), hogy bocs, de aláírnám-e. Általában nem akaszt ki az ilyesmi, de most nézem őket, és nyelem befelé a könnyeimet. Bekotródok a kanapémra, és töltök. Egyelőre poharat.
A sorozat többi részét itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/32. számában jelent meg, 2019. augusztus 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/32. számban? Itt megnézheti!
