Rakosgatom az emlékeimet. Halmazokat emelek romokból. Alakul a rend az asztalon. Számvetés már megint. Kimegyek egy fügéért, aztán meg vissza. Téblábolás. Pókhálózni is kellene, de azt még halogatom. Nézem, ahogy a napfény átszüremlik a hálókon és a zsákmányállatokon. Főként legyeken. A pók jó szövetséges. A macskák már vagy két napja alszanak, szorosan egymáshoz bújva, csupán etetésre méltóztatnak előjönni. A túloldalon lángol az Amazonas. Van, aki azt mondja, a földművesek néha felgyújtják. De én hallom az állatok üvöltését.
Megnéztem az új Tarantino-filmet. 161 perc egy befejezetlen mondatból. És egy kis változatosság. Mert egyébként van, hogy egy hétig nem szólok senkihez. Mert nincs kihez. Berekedek a magánytól és a némaságtól. Viszont fennhangon imádkozom. Tehát nem vagyok egyedül mégsem. Néha belegondolok abba is, hogy itt van ez a sok milliárd ember, és nem tudok senkiről semmit. Nem ismerhetjük meg a másikat, ez lehetetlen.
Egy mindenes feljegyzései (60. rész) | Magyar Hang
Most már rendszeresen óramű pontossággal ébredek, ötkor, a harangszóra, amibe ma beledörrent az ég. A hajnali vihar nem túl gyakori errefelé, kiállok a teraszra, hamar átmos az eső. Rövidülnek a nappalok, látom reggel, és érzem este. Nem tudom, hogy legyen. Talán főzni kéne, de nincs kedvem. Vagy legalább enni, de ahhoz sincs. Esetleg lenni. Megörülni újra a puszta létnek, ez jó ötletnek tűnik. Régebben simán ment. Éjszakai padokon, hajnali háztetőkön, forró deleken. Jóban, rosszban, egészségben és főként betegség után. Nagyokat sétálni a kutyákkal a bokáig érő hóban, aztán kibányászni a mancsukból a jeget, focizni a gazban a falu pályáján, esetleg újra lovagolni, ezek lennének jók. Gyalogolni sokat, hegyre fel, völgybe le. Na de addig is, míg mindezek tisztázódnak, szóval a választás, vagy a sorrend, kibontottam egy üveg vörösbort. Kaptam. Az a különösen szép benne, hogy az áll a címkén, hogy Ai.8. Azaz Andrés Iniesta és a mezszám. Egyébként meg jó is volt, három estén át szöszmötöltem vele. Nagyon lassan.
Az is klassz, hogy az egyesített turistahadak gépesített lövészei megkezdték a rugalmas elszakadást, akár Paulus serege annak idején. Lassan visszatér minden a rendes kerékvágásba. Kevesebb a százméteres biciklissor, miközben a szembejövőben az albán csávó száztízzel rángatja a dudát a MAN dízelben. Talán a hófehér BMW is. Héjanász van, az avaron. A fűzfa alatt tényleg az van, mármint avar, ami azért értelmezhetetlen, még nem lenne itt az ideje. Hamarosan el kell mennem innen és ebből, tudom.
Egy mindenes feljegyzései (59. rész) | Magyar Hang
Jó energiák jönnek (azt mondta éppen az imént valaki) az esti déli széllel, mint Pista bácsi a botjára támaszkodva, egy valószínűtlenül színes rock and roll feliratú pólóban, éppen itt, a mi utcánkban. A Pista bácsi pont annyi idős, mint a Jagger. Repülőgép húz el felettünk, ki tudja, honnan, hová, miért utaznak benne az emberek, mi meg egy kicsit elüldögélünk egy kerítés előtt, és bámuljuk az eget és a földet, többnyire hallgatunk, de azért néha elhangzik néhány szó is, például arról, hogy van-e éppen tojás, hogy tojnak-e rendesen a Pista tyúkjai, és kiderül, hogy igen. Nem kell mindig mindent túlbonyolítani. Átballagok az utca másik oldalára, a közkúthoz, iszom egy kis vizet, ebben a faluban nagyon jó a víz, egyébként is szeretem a vizet, nem igaz, hogy nincs íze, vízíze van neki, palackosat, azt nem veszek, de így, ráhajolva a kútra vagy a kerti csapra, nagyon bírom.
Aztán vissza az árnyékos oldalra. Kijön a Béla is, fiatal srác, tán még harminc sincs, van három gyereke, az asszonya lelépett, most meg összeszedett egy csajt, annak is van négy, úgyhogy lesz dolga egy darabig, de a Béla elég lazán veszi az életet, legyen annyi, amennyi feltétlenül kell, ezt mondja most is, miközben sodor magának egy cigit. A kölykök kergetőznek, mi meg arra tereljük a szót, hogy egyikünknek sincs még tűzifája, és így még sosem volt, és ez most elég aggasztó, de majd csak lesz valahogy, mert úgy még nem volt, hogy sehogy se lett volna, csak egyszer itt, a szomszédos faluban tíz percig, de arra meg nem emlékszik senki. Csak a nagy villanásra, aztán meg arra, hogy mindenki, a teljes lakosság kint fekszik a szőlősorok között épen és egészségesen, így aztán megvonták a vállukat, leporolták a ruhájukat, és hazamentek. Persze senki nem hitte el nekik a történetet, így egy idő után már nem beszéltek róla.
Egy mindenes feljegyzései (56. rész) | Magyar Hang
Itt meg egyre többen leszünk kint az utcán, ami ritka, ez is kiveszett már a világból, eltűntek a pletykapadok, és megjöttek a pletykalapok, de most valahogy összeverődtünk spontán, a szakadárok, akik még a nyár elején elmenekültek a nyaralók elől, elkezdtek visszaszivárogni a hegyekből, és valamiért mindenki megáll pár percre, és bámuljuk a böhöm nagy traktorokat, ahogy elhúznak előttünk, és hallgatjuk a konténerek zörgését a teher autókon, mert elkezdődött a szüret, szedik a korai fajtákat, szelíd viták kezdődnek a faggyú sorsáról a birkapörköltben, és nézegetjük a szitakötőket az árokparton. Aztán visszamegyek oda, ahol alszom. A macska szájában már megint van valami, leteszi elém. Ő is tudja, hogy egyszerre kint és bent nem foghat egeret.
A sorozat korábbi részeit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/35. számában jelent meg, 2019. augusztus 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/35. számban? Itt megnézheti!
