Ernest

Mostanában éjszakánként Hemingwayt olvasok. Nem tudom, honnan jött elő ismét Hemingway, legalább tizenöt éve nem voltak a kezemben a könyvei. Talán csak azt akartam ellenőrizni mindenféle tudatosság nélkül, hogy még mindig olyan hatással vannak-e rám az írásai, mint annak idején. Mert annak idején Hemingway nagy hatás volt, leginkább a novellái, de egy-két regénye is, az Akiért a harang szól vagy a halála után kiadott Szigetek az áramlatban.

A Szigetek az áramlatban első részét most újra elolvastam és meg kellett állapítanom, hogy még mindig jó. Ez egy olyan regény, amit Hemingway már nem tudott rendesen befejezni, ami esetében azt jelenti, hogy nem tudta rendesen meghúzni. Ezért aztán a könyv tele van dagályos, végtelenbe nyúló párbeszédekkel és olykor túlírt, aprólékos leírásokkal. Az első rész (a címe: Bimini) többé-kevésbé kidolgozott, ez szinte már kész van, és épp ezért szinte tökéletes. A Bimini Hemingway legköltőibb prózája, árad belőle a mély melankólia, és tele van olyan tengerleírásokkal, amelyeket tényleg nem lehet elfelejteni. Az egész mégis (vagy éppen ezért) nagyon szomorú és tulajdonképpen céltalan. Az persze kérdés, hogy mégis mi lehetne a célja bármiféle irodalmi műnek. Van-e cél egyáltalán.

Így, „deresedő halántékkal” újra olvasva tisztán látszik, hogy Hemingway írásainak mélyrétegeit milyen erősen átjárja valami körvonalak nélküli bánat. Folyamatos búcsúzás, befejezés, a határozottnak és keménynek tűnő, macsós attitűd mögött a szorongások ködös partjai látszódnak. Így van ez legerősebb műfajával, a novellával is. A Sítalpon, A Nagy Kétszívű-folyón vagy az Indiántábor (hogy csak a számomra legbecsesebbeket említsem) mind tömény melankóliát áraszt, olyan melankóliát, amit csak időlegesen old fel a természetben való elmerülés elementáris élménye.

És ott van az Alpesi idill, amit elmúlt éjszaka olvastam. Egészen elfelejtettem már. Az elbeszélő egy hosszúra nyúlt alpesi sítúrából érkezik le barátjával a völgyben megbújó faluba, ahol a kocsmában egy bizarr történet fültanúivá válnak. Az egyik környékbeli gazda felesége hónapokkal azelőtt meghalt, de a férfi a nagy hó miatt nem tudta lehozni felesége holttestét a temetőbe, ezért kivitte a pajtába, és a farakásnak támasztotta. A fagyban megdermedt holttestet később aztán arra használta, hogy favágás közben rendszeresen a szájába akasztotta a lámpát, amitől a holttest arca egy idő után szinte felismerhetetlenné vált. A helyi pap először nem is akarta eltemetni. Megkérdezte a gazdát, szerette-e a feleségét. Nagyon szerette, persze, válaszolta erre. Aztán ebben maradtak, az asszonyt eltemették, az elbeszélő és barátja szótlanul ivott tovább a kocsmában, miközben az ebédjükre vártak.

A novella helyszíne valós, az osztrák Alpok Silvretta nevű hegycsoportjának mélyén játszódik, az elbeszélő és barátja a Wiesbadener Hütte nevű menedékházban lakik sítúrájuk alatt. Megnéztem a menedékház honlapját, ahol csak egy eldugott cikkben említik meg, hogy „Hemingway war wohl der berühmteste Besucher”, azaz valószínűleg ő volt a Wiesbadener Hütte leghíresebb vendége.

Nem is tudom, miért megyek utána ilyen látszólag jelentéktelen dolgoknak. Egyáltalán, minek foglalkozom ennyit a jó öreg Ernesttel. Hemingway mára szinte ködlovaggá vált, amennyire látom, nem igazán olvassák. Az úgynevezett korszellem sem kedvez neki. Ez a hangsúlyosan férfias, olykor kissé túljátszott szerep manapság inkább ellenszenvet válthat ki az ez ügyben alaposan „megérzékenyített” olvasókban.

Pedig valójában nem erről van szó. Az ultramacsós felszín alatt egy bizonytalan, szorongásokkal és ürességgel küzdő, névtelen emberi lény rejtőzik, aki igazából csak a természetben érzi jól magát, de egy idő után ott is úrrá lesz rajta az egész életét végigkísérő depresszió. Az óceán, a magashegység, a szavanna sem tudja meggyógyítani. Hemingway korabeli olvasói valószínűleg nem ezt akarták látni az ünnepelt íróban (ezért is ünnepelték annyira), aki persze maga is rájátszott a látszatra. Talán nem véletlen, hogy a valódi szembenézést mindezzel épp a posztumusz regény, a Szigetek az áramlatban első fejezetében olvashatjuk csupán. Nem maradt ideje és ereje arra, hogy megfejtse, ki volt az a titokzatos idegen, aki elől egész életében menekült.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/36. számában jelent meg, 2019. szeptember 6-án.