Fesztiválszezon

Valaki kólát iszik, valaki vizet. Egyik se szénsavas. Valaki azt sem tudja, a szénsavas milyen. Nem forgalmaznak jó ideje olyat. Amilyet igen, mind alumíniumdobozos. Rózsaszín, kék vagy piros. Fémes ízük van. Mint a vérnek, épp olyan. Szerencsére a véredényünk és a kólánk is karbonsemleges. Ahogy a vizünk is az, csak a színe kólás kicsit.

Foszló, piros kárpit feszül a nagyszínpad helyén. Ahol az utolsó zenekar fellépett, azt a részt jelöli. Óbudaiak voltak, úgy tudom. A hátukon hozták a felszerelésüket. Az erősítőjük így is rengeteg áramot evett. Lila szikrákat szórt állítólag, aztán egyszer csak elhallgatott. Azóta csend van, és sötét, se bandák nincsenek, bőrdzsekis-napszemüvegesek, se kivetítők az üres színpadok mögött. Az üzemanyag meg a villamosság nem tréfadolog. Akad persze pár ócska napkollektoros hologram azért. Hisz ez a szabadság szigete. Itt tényleg mindent lehet.

Az a néhány kép hajdani popsztárokat mutat. Akik akkor is repültek még, amikor a levegő már elég ritka volt, olyanokat. Őket megvetjük szerfölött. A művésznevüket kiabáljuk dühödten, és mondunk utána mindenféle trágár dolgokat, és tüzet próbálunk gyújtani a hologramjaik alatt. Ujjongunk, ha sikerül, és a lángoló arcmásaik körül táncolunk. Móresre tanítjuk a felelőtlen popsztárokat. Ettől valahogy vidámabbak vagyunk. Ezért is szeretem a fesztiválszezont nagyon.

2042 van. Ez éppen az ötvenedik. Én harmadszorra vagyok csak itt, mindig sok-sok újat látok, tanulok. Az előbb például egy sátor mellett jöttem el, ahol lányok énekeltek lányokról, akik fiúkról énekeltek réges-rég. Szomorú számok ezek. A fiúk a sátor körül ültek szótlanul, és tapsoltak, ha tetszett nekik. Egy másik helyszínen rojtos jógaszőnyegekre kucorodva tanulják tizenéves lányok és meglett úrfiak a púzást visszatartani. Veszélyes ugyanis, ha a légkörbe mindenki metánt ereget. Balra nagy-nagy újrahasznospapír-fal emelkedik. A múltról olvashat az ember rajta érdekeseket. Azt is történetesen, hogy különös állatnevekkel becézték egymást egykor a szerelmesek. Macski, nyuszka, egér. Például ezek. Mára az összes ilyen nevű állat kihalt. Lehet, hogy emiatt kerültek egymástól még messzebb az emberek.

Öt-hat éve állatot is be lehet hozni ide. Nem tudom, miért tartott ennyi ideig így dönteni. Senki sem szívesen hagyja otthon a rókáját vagy a borzait. A kunyhókat őrzik ősztől, amíg kitavaszodik, úgyhogy megérdemlik nyaranta a bolondos fesztiválszezont. A kölyökrókám, Balambér másodszor van itt velem. Mint aki jól ismer minden bokrot és likat, önfeledten, lógó nyelvvel sompolyog, mellső lábán összekoszolt, sárga karszalag.

A leszakadt K-híd mellett visz az utunk. A büfék felé baktatunk. Mi, emberek rég nem eszünk már nagytermetű állatot. Abban bízom, akad még az étkezdesoron egy kis tücsökpörkölt vagy némi szöcskebecsinált. A fesztiválkaja a mindenem. Balambérnak azért rendes húst rendelek, azt ő jobban szereti. Ha ilyenkor lopva a táljába tunkolok, eszembe jut, a sertés íze milyen. Megnyalom mind az ujjaim.

Balambér, úgy látom, jól lakhatott. Most egy kis kólát lefetyel. Amióta nem tesznek bele szénsavat, jobban ízlik neki is. Szagolgatják a fajtársai, amíg iszik. Nincs akkor se baj, ha el talál csatangolni velük, benne van a fülében elvégre a csip, mint nekünk a bőrünk alatt. Úgyhogy a központban valaki mindig látja, merre csavarog. És persze látják azt is, én hol járok, és ha Balambér a megengedhetőnél felelőtlenebb, és messzire elszalad, egy álruhás, mély hangú idegen visszahozza nekem. Köszönetképp ilyenkor a róka orrára kell koppintani, és mondani neki hangosan, hogy Balambér, csúnya vagy.

Szerencsénkre enyhe ma az idő, a higany árnyékban harmincöt fokot mutat. Máskülönben nem veszekedne egymással szerintem ennyi influenszer itt. Próbálják túlkiabálni a rét közepén a másikat, de túl nagy nekik a konkurencia. Hétköznapokon jobban eloszlanak a város forgalmasabb pontjain. Úgy festenek, mint valaha a koldusok. Rosszul viselik, hogy amióta a net megállt, nem ismeri fel őket senki sem.

Egy pirosas fatörzs mellett elbóbiskolok. Mintha valami dal foszlányait fújná felém a szél, arra ébredek. De zene nincs továbbra sem, egy borz mart a combomba ehelyett. Csúnya, csúnya vagy, kiabálja a gazdája. Nekem vagy neki, nem tudom pontosan.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/34. számában jelent meg, 2019. augusztus 23-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/34. számban? Itt megnézheti!