Hartung Attila tavaly bemutatott első nagyjátékfilmje, amely most már online is megtekinthető, érettségi előtt álló fiatalok emberi határokat áthágó kicsapongásait mutatja be. Az összetartó fiúcsapat egyik tagja fogadásból megerőszakolja részegen alvó lány iskolatársukat, majd az erről készült videófelvételt fölteszik az internetre. A lány ezután szégyenében megszökik otthonról, a fiút pedig kirúgással fenyegetik az iskolából, úgyhogy elindulnak, hogy megkeressék a lányt. Meg is találják, csakhogy innentől egyáltalán nem a film amúgy kimondottan reális lélektani befejezése az érdekes már, hanem az, amit a tizenévesek és a városi környezet viszonyában látunk. Eddig senkinek nem jutott eszébe ennyire a kamaszok szemszögéből, szinte a lélegzésük ritmusával mutatni meg a külvilággal való súrlódásaikat, mialatt persze végig kívülről is látjuk őket.
A film egyébként korántsem csak a mai kamaszokról, vagyis az úgynevezett „z” generációról szól. Ugyanez a jelenség volt, csak kevesebb Instagrammal, You Tube-bal, Facebookkal és egyáltalán online felülettel – vagy akár teljesen nélkülözve azt – tíz vagy húsz évvel ezelőtt is, nagyjából attól az évjárattól kezdve, akiknek már nem jelentett személyes belső gazdagodást, a világ tágulását a szocializmusból a rendszerváltás utáni világba átlépni, hanem evidensen abba nőttek bele. És ebben – bár történetek szintjén rengeteget hallottam a Kádár-rendszer légköréről – nem volt különbség a nyolcvanas években születetteknél sem.
Tizennyolc évvel ezelőtt az én társaságom és a környezetemmel való viszonyom ugyanilyen volt. Nyilván minél műveltebb körökről van szó, annál ironikusabb a suttyóság. De a rosszaság, ha az esetek döntő többségében nem fajul is odáig, mint a filmben bemutatott események, ott van a helyüket kereső emberek egy részében, bennem legalábbis ott volt, tehát én is lehettem volna a főszereplő helyzetében, aki előnyösebbnek érzi bevállalni a fogadásból tett erőszakot, mintha kimaradna belőle. Bár én nem tettem ilyet. De azt tudom, hogy belül milyen rossz voltam.
A film jelentősége, hogy rávilágít ennek az összefüggéseire, méghozzá egy olyan horizonton viszi végig ezt plasztikusan, ami legjobb ismereteim szerint eddig még csak föl sem vetődött más művészeti alkotások megközelítéseiben. Ha elolvasunk egy Móricz- vagy Kosztolányi-regényt, mindkettő kedvelt témája a közoktatás, sok ismerős elemet felfedezünk a mi hétköznapjainkkal, és ettől gyanút is foghatnánk, de csak ez a film teszi világossá, hogy a fiatal hőseiben felgyülemlett feszültségek eredője a várossal való viszonyuk töredezettsége, nevezetesen az, hogy a város a múltban él. Ezért nem antihősöket írtam, hiszen ők egy antiperspektíva antihősei. A film első részében rengeteg utcai és kocsmai jelenetben tűnik elő a politika – különös tekintettel a trianonozásra. Aztán amikor a főhős, az erőszaktevő fiú már majdnem a nyomára akad a lánynak, akin erőszakot tett: akkor egyedül és némán áll egy belvárosi házfal előtt, a kép spektrumának alsó felén helyezkedve csak el, a felső részen pedig jól láthatóak a golyónyomok. A budapesti néző teljesen tisztában van vele, hogy ez a város legismerősebb arca.
Ez az a pont, ahonnét többé egyszer sem kerül elő a politika, előkerül viszont a lány, azaz elindulhat a tisztázás folyamata, ahol már a jelennel való szembenézés a tét. Nagyon ritka, amikor egy alkotás tényleges magyarázatot ad egy jelenségre, amelyet addig talán még csak észre sem vettünk. Nekem mindenesetre egészen felszabadító és ismeretlen érzés volt utána a mosdóban megpillantani magamat a tükörben. Ezt hívják úgy, hogy: tükörbe nézni! Úgy értem, nemcsak szó szerint, hanem amit átvitt értelemben is jelent. Ekkor velem is megtörtént. Nyilván vannak városok a világon, melyek a jelenben élnek, új épületekkel, a mai igényekre szabott terekkel, a huszonegyedik század gondolkodási struktúráinak megfelelő városszerkezettel, és az is lehet, hogy – talán főleg kisebb városok esetén – a lakosság múlttal való viszonyának, a helyek jelentésének, történetének nagyobb megmagyarázottsága segíthet ezen a viszonyrendszeren. Budapest határozottan a múltban élő város, amelyet felnőtt módon elsősorban a kulturális és építészeti örökségünk megőrzéseként szoktunk értékelni, amire büszkék vagyunk. Az „érettség” előtt álló kamaszoknak azonban mást jelent. És a jövő városa azon is múlik, hogy ők milyen induló élményekkel lépnek be a felnőtt életbe.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/18. számában jelent meg április 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában!
