Azt hiszem, a mi generációnk az első, amely két kézzel tolt el magától sok mindent, amit a szüleitől tanulhatott volna. Csupa olyasmit, amit a szülei a szüleiktől sajátítottak el annak idején. Persze az sem kizárt, hogy ez nem feltétlenül – esetleg nem csupán – generációs kérdés, szóba jöhetnek földrajzi, kulturális és egyéb körülmények is. De akármint is van, kétségtelen, hogy én például soha nem tartottam tyúkot, nem hizlaltam disznót, és nem savanyítottam káposztát. Szó se róla, nem lett volna magától értetődő megcselekednem mindezeket különböző életszakaszaim különböző panellakásainak különböző szegleteiben.
Annyira azért emlékszem gyerekkoromból, hogy a baromfiudvar lakói nagy barátai a búzának és az egyéb magvaknak, míg a sertés a moslékot preferálja, sőt a kenyeret sem veti meg visszakézből. Hát igen, a hetvenes években ilyen idióta időket éltünk: a barna kenyér olcsóbb volt, mint a táp, vitték az emberek, mint a cukrot. Maximum hatot adtak fejenként, darabját 16 kopejkáért, sorba kellett állni érte, néha órákon át, átnyújtottuk az 1 rubelt, nem kaptuk vissza a 4 kopejkát, siettünk haza boldogan, apánk-anyánk azt mondta, megéri. Végül is: volt télen zsír, szalonna, kolbász, oldalas, minden.
Tokány | Magyar Hang
Bőven itt az ideje, hogy eláruljam: a tokánynak alapjában véve semmi köze a húshoz. Vagyis párosíthatók, de magában a tokányban nincs hús.
Volt mit odatenni akár a tokány, akár a savanyú káposzta mellé. A káposztasavanyítás ideje október vége, november eleje, és jóval több mint negyven évvel ezelőtt működtem közre benne utoljára. Ez azért fix, mert akkoriban voltam akkora, hogy hótisztára suvickolt lábbal beleállhassak a hordóba, és tapossak, tapossak, tapossak. Utáltam. Hűvös volt a pincében, fázott a lábam, és az istennek se akart feljönni a nyavalyás káposzta nyavalyás leve. Később szerencsére felcseperedtem menetrend szerint, egykettőre túlméretes lettem az edényhez képest. Bár az is lehet, hogy akkorát hisztériáztam elsőre-másodjára, hogy harmadjára-negyedjére nem próbálkoztak velem. Tanulj inkább, kisfiam, mondhatták, tanulj, hogy ne kelljen majd olyan nehezen dolgoznod, mint nekünk.
Vagy beszereztek egy gyühückölőt. Múlt hét végéig nem tudtam, hogy a gyühückölő micsoda. Azóta tudom. A gyühückölő úgy néz ki – majdnem –, mint Botond buzogánya. Tömör bunkó jó kis fából, az egyik vége valamivel vékonyabb, a másik vastagabb és lapos, azzal kell ütlegelni a káposztát függőlegesen. Menő meló, műveltem.
Hajrá, lilák! | Magyar Hang
A magyar emberek jókora hibája, hogy nem – vagy nem nagyon – esznek céklát. Pedig...
Apósom gyalult, a feleségem beleszórt rétegnyi gyalulmányt a hordóba, anyósom megszórta sóval, borssal, babérlevéllel, tormával, kaporral – talán egyéb fűszerekkel is, de adalékanyagokkal, savakkal, hasonló hülyeségekkel nem –, és én gyühücköltem, mint a ló. Addig, addig, addig, amíg fel nem jött a leve. Kivártam. Nem fázott a lábam. Melegem volt. Még egy réteg, még egy menet, még egy réteg, még egy menet. Aztán egyszer csak elfogyott az ötven-hatvan kiló káposzta, az edény meg tele lett szinte teljesen. Pár hétig érik – és lesz mit odatenni az oldalas meg a kolbász mellé. Néhány hónapon át.
Naná, hogy jövőre szeretnék káposztát savanyítani megint. Két kézzel fogom magamhoz rántani a gyühückölőt, ha tehetem. A tyúkokat és a disznókat viszont egyelőre ne feszegessük.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 26. számában jelent meg, 2018. november 9-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 26. számban? Itt megnézheti!
