Egy férfi szarvast etet az angliai Romfordban, miközben tovább terjed a koronavírus – áll a fotóhoz adott leírásban. Idilli kép. Sőt, már-már bibliai. A farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a férfi vadállatot etet. Ha hétköznapi fénykép volna, a Reuters nyilván nem közli le. De nem az, valami furcsa rajta. Vagy az ember, a házak, autók, vagy a szarvasok nem illenek oda. Ha nem lennének rajta az állatok, unalmas lenne, ha csak a szarvasokat mutatná, legfeljebb cuki. Így viszont idillinek hat. És tényleg az.
Az idill irodalomtudományi értelemben „Leíró-elbeszélő költői műfaj: érzelmes színezetű költemény, amelyben a költő – kora uralkodó társadalmi osztályának életformájából kiábrándulva – a természetben élő egyszerű emberek életét valószerűtlenül szépíti és a boldogság megvalósulásaként mutatja be.” Az idill A magyar nyelv értelmező szótára szerint továbbá: „Az egyszerű boldogságot tükröző, érzelmesen derűs, bensőséges családi vagy szerelmi életforma, jelenet, esemény.”
Olybá tűnik tehát, hogy az idillel van a baj. Hogy nincsen idill, csak képzeletben. Ez a fénykép több okból is létrejöhetett, de egyik ok sem idilli. Leszámítva azt, hogy a fotósnak egy nem szokványos felvétel elkészítése volt a célja. A további okok az alábbiak lehetnek többek között: a koronavírus miatti kijárási korlátozások miatt a vadállatok már a lakott területekre is bemerészkednek, mivel ott most alig vannak emberek. Vagy: a koronavírus okán „maradj otthon” üzemmódban létező emberek miatt a vadak visszamerészkednek azokra a területekre, amelyek egykoron az övéik voltak.
Mert az ember mértéktelen és elveszi az állatok és növények élőhelyét. Divat lett a pálmaolaj? Kiirtjuk az esőerdőket, a talajban élő gombáktól a lombkorona csúcsán napfürdőző madarakig bezárólag. Terjedne a város? Miért ne? Semmilyen önfegyelem nincsen bennünk.
A legjobb példák erre az agglomerációk. A zsúfolt városokból a zöldlelkű polgárok a környező falvakba költöznek, amik évszázados, önmagukhoz méretezett útjaik miatt hamarosan olyan dugóktól és kipufogóbűztől lesznek terhesek, mint a város, ahonnan kiköltöztek azok, akik gyűlölték a rossz levegőt és a dugókat. És akik miatt most már itt is dugók vannak. És akkor még nem beszéltünk a munkába, vagyis nagyvárosba jutás környezetterheléséről. Ehhez mérten: van olyan agglomerációs település, amelyik korlátozza a kiköltözéseket?
Évtizedek óta jelzik halk szavú tudósok, hogy semmiben nem ismerünk mértéket, hogy az életformánkkal megöljük a Földet, de mi ezt makacsul nem vesszük tudomásul. Talán ezért csodálkozunk most rá annyira, hogy Isten/a természet visszaveheti azt, ami az övé. És közben még jól is esik, hogy a szarvas látogatóba jön hozzánk, és a kezünkből eszik.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg április 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!
