Nem is tudom megmondani, mióta vágyom megélni legalább egyszer azokat a lustán nyújtózkodó, bágyadt délutánokat, amelyekről a régi regényekben olyan gyakran szó esik. Eltölteni egy, de inkább több órát karosszékben, a kisasztal mögött, amelyre talán könnyű italok és ételek vannak téve, ám az se baj, ha nincs rajta semmi; a kezemben lehet, hogy ott egy könyv, amelyben időnként mélázva egyet-egyet lapozok, azonban igazából csak a tisztesség kedvéért olvasok olykor-olykor néhány oldalt, sokkal jobban esik merengeni, avagy hallgatni a másiknak az enyéméhez hasonlóan halk szavát.
Szép időben ücsöröghetünk a teraszon, miközben köröttünk virágillat úszik, és hallhatjuk a rovarok buddhista szerzetesek kántálásává egybeolvadó zümmögését, avagy ha az időjárás ezt nem engedi, úgy a verandán foglalunk helyet, az eső finoman kopog az üvegen, vagy éppenséggel azon keresztül nézzük a pilinkélő hóesést. Leginkább pedig látjuk, ahogyan meghosszabbodnak az árnyékok, és a délután lassacskán alkonnyá nyúlik, amely végén vár ránk a semmittevés után is édesnek ígérkező álom.
Orgona | Magyar Hang
Akkor, amikor meg kell felelni minden egyes átkozott pillanatban, nem lehet életmódot váltani.
Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, hogy soha nem volt alkalmam részesülni ilyesmiben. A legelső mondatot tehát oly módon kell pontosítanom, miszerint a vágy a felnőtt fejjel való megélésre vonatkozik. Gyerekkorom emlékei között akad néhány efféle pillanat, midőn a falun, nagyszüleim házában eltöltött nyarakon ülök a rózsaillatú teraszon, és ezeken a forró délutánokon a kezemben tartott Verne-könyv hatására a messzi déltengereken érzem magam. Persze a kegyelmi állapot akkor is leginkább nekem, mármint nekünk, gyerekeknek adatott meg, hiszen közben nagyanyám a soha véget nem érő házimunkával pepecselt, bronzszínűre sült nagyapám pedig a kertben hajladozott. Minden bizonnyal már ők is kívül estek azokból a generációkból, amelyek még képesek voltak megállítani az idő rohanását, és nem a másodpercek egyhangú zakatolását próbálták szüntelenül utolérni, hanem élvezték és megélték a pillanatot. Erre mi meg már a jelek szerint végképp képtelenek vagyunk. És mintha nem is akarnánk, hogy képesek legyünk.
Dédapám és a rejtélyes M | Magyar Hang
Van két fénykép róla. Helyesebben van egy harmadik is, amelyiken ő maga nem látható, ám valamiként, úgy vélem, mégis csak összekapcsolható vele.
Az idő hiánya manapság erény. Hányszor halljuk és mondjuk akár egyetlen napon is, hogy nekem erre nincs időm – olykor türelmetlenül, máskor ingerülten, néha lemondóan, sóhajok között. Ugyanakkor lehetetlenség ebből időről időre nem kihallani a büszkeséget is, a szüntelen zakatolás okozta, az elfoglaltságok áradata mögött meghúzódó kivagyiságot, miszerint mi bizony eleinkkel és másokkal ellentétben nem tehetjük meg, hogy hívságokra időt áldozzunk. Nélkülünk ugyanis a dolgok nem működnének, vagy legalábbis nem mennének úgy, ahogyan kellene, de az is lehet, hogy az élet mindenestül leáll, ha nem vagyunk a kellő pillanatokban jelen és nem figyeljük forgását, ugrásra készen várva, hogy mikor avatkozhatunk be.
Már ha beavatkozunk, beleavatkozhatunk egyáltalán. Egy világhírű szociológus hasonlította a világot évtizedekkel ezelőtt egy olyan repülőgéphez, amelynek mindenki a pilótafülkéjébe képzeli magát, és azt hiszi, az ő kezében van a botkormány, holott senki nem tudja, hogy a jármű valójában merre tart. De ez még az internet és a közösségi oldalak kora előtt volt. Azóta a késztetés még erősebbé vált: folyton csinálni, intézni, cselekedni kell. Loholni a dolgok után. Hajtani, ott lenni, benne lenni. Aki kimarad, lemarad. A fontos embernek nincs ideje semmire. A fontos embernek nem csak a naptárja van tele, hanem minden pillanata.
Mintha egyszerre mindenhol | Magyar Hang
Végül a tengerpartra menekültem a városból. Rómát huzamosabb ideig nem tudtam elviselni.
És túl azon, hogy ez az öngerjesztő, globális folyamat mostanra végzetes automatizmussá vált, mókuskerékké, amelyből nem lehet következmények nélkül kiszállni, időtlenségünknek harsányan hangot is adunk. Hiszen akinek üres percei vannak, öncélúan fölosztható, szabadon fölhasználható ideje, annál a közfelfogás szerint esetleg nem stimmel valami. Az lusta, nem szorgalmas, magának való, avagy egyszerűen jelentéktelen.
Egy időben szerettem előhozakodni azzal a közhelyes bölcsességgel, miszerint mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen. Ma már egyre kevésbé hozakodom elő ilyesmivel. Mint ahogy azt is tudom, hogy nem lehetek naiv: az idő áruvá változott, akinek pénze van, az mostanság is megengedheti magának a nyújtózkodást. De igazából ő is csak ideig-óráig, hiszen előbb-utóbb érezni fogja a késztetést arra, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és egyebek mellett elfoglaltságával is hangsúlyozza önnön fontosságát.
Fenntartott hely | Magyar Hang
A temetőben hiába keressük a nagyszülők sírját. Újra és újra körbejárunk. Nem tudtunk mi sosem parcellaszámot.
Másrészt azzal is tisztában vagyok, hogy a régi korokban is csupán bizonyos társadalmi rétegek engedhették meg maguknak a lugas zsibbasztó csöndjét, elvégre a ház túlsó végében a cseléd akkor is a mosogatásra váró edényekkel csörömpölt. Az illúzió viszont legalább megvolt. Meg a kényelem és az öröm is. És talán mégse csupán a nosztalgikus romantikára való hajlamunk szeretne visszaküldeni bennünket ebbe a sajnos már csak megsárgult regénylapokra emlékeztető világba – hanem a lélek mélyéből és emberi mivoltunkból fakadó, a csönd és az elmélyülés iránti ösztönös vágy.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 10. számában jelent meg, 2018. július 20-án.
