Döbbenet, mérhetetlen szomorúság, düh, elkeseredettség, agónia és a teljes üresség érzése. Nagyjából ebben a sorrendben ezek az érzelmek kerítettek hatalmukba, miután 9871 nap – azaz 27 év és kilenc nap után kiesett a Magyar labdarúgó-bajnokság első osztályából kedvenc csapatom, a Debreceni Vasutas Sport Club, polgári nevén, a Loki.
Azonnal akartam reagálni a sokkhatásra, ám nem tudtam eldönteni: cinikus legyek, vicces, netán haragos, de mivel az indulat sose volt jó tanácsadó, így letettem róla. Azóta, úgy ahogy, sikerült egyet aludni rá. Így már kicsit tisztább fejjel, ugyan sose szoktam fociügyben így megnyilvánulni, de a tegnapot követően, úgy érzem, ez egyszer – talán terápiás jelleggel is, de – szeretnék megszólalni. A szurkoló beszél belőlem, az se biztos, hogy sokan osztják a fájdalmam, véleményem, de akik – így vagy úgy – picit is kötődnek egy-egy egyesülethez Magyarországon, azok talán értik, átérzik mindazt, amiről alább írok.
Fontos látni, a Loki kiesése nem egy hirtelen jött, előzmények nélküli, váratlan dolog, hanem egy kismillió szálon futó, hosszú ideje tartó, rendkívül összetett agónia végeredménye. Mielőtt nagyon belemelegednék, ha külső szimpatizáns szemlélőként jellemeznem kellene az idei szezont, akkor Chuck Palahniuk méltán híres Harcosok klubja című regényéből kell hasonlatot lopnom. Nem véletlenül gondoltam már június legelején, hogy ennek tényleg NB II lesz a vége, ugyanis, tisztelet a kivételnek, de ha a játékosok a küzdeni akarás látszatát is mellőzve, unott arccal, ötlettelenül, célok nélkül futnak ki fordulóról fordulóra a pályára, az nem sok jót ígér.
Ez az „apuka mérhetetlen egykedvűsége” attitűd pedig különösen annak fényében volt látványos, ahogy – a koronavírus-járvány miatti leállást követően újrainduló pontvadászatban – a kiesés ellen küzdő többi csapatnál csúszva-mászva, a belüket kilógatva rakkoltak a dicstelen végkifejlet ellen. És lehet, sőt biztos, maguk a játékosok ezt nem így élték meg, sajnos, ez jött át, mit átjött, olykor a képernyőn át is üvöltött.
(Csak egy zárójeles megjegyzés az idei szezonhoz: azok közül, akik 1999. április 10-én élőben végigizgulhatták a Fradi elleni 6-1-es „csodát”, valószínűleg senki se gondolta, hogy az eredményt valaha ellenkező előjellel is el kell majd szenvedjük. Nos, húsz évvel később ez is sikerült, 2019. november 19-én 6-1-re nyert Debrecenben a Ferencváros.)
Lehet persze azt mondani, hogy ha a Paks elleni utolsó meccsen a 94. percben az a lövés a kapufáról nem ki, hanem bepattan, akkor most nincs miről beszélni. Pedig dehogynem! Ez a szezon nem ezen ment el, hanem a sok Rákóczi, Paks, Újpest, vagy épp Kisvárda ellen elhullajtott pontokon. Lehet ugyan azt is mondani, hogy a hajrá azért nem volt annyira katasztrofális. Ez részben igaz. De azt is látni kell: vannak csapatok, amelyek ellen tök mindegy hanyadikak vagyunk, a Loki jól szerepel – ilyen a Diósgyőr, vagy épp a most másodosztályú Nyíregyháza, akikkel – öröm az ürömben – végre ismét összehoz a sors. Lehetett olyat hallani, bunda volt a DVTK ellen meccs. Aki nem ismeri az előzményeket, annak valóban akár még így is tűnhetett, de ellenük, vagy a Szpari ellen a DVSC, de az ellenfelek is mindig képesek voltak felszívni magukat, függetlenül attól, hol állnak épp a csapatok a tabellán – lásd Fradi-Újpest (a derbi), ahol olykor ez szintén teljesen mindegy. (Idén egyébként a DVTK volt az egyetlen csapat, amelyet mindháromszor megvert a Debrecen.)
A Paks elleni utolsó keringő közben igazi állatorvosi lóként hatott, ahol kb. minden kijött, ami miatt oda került a csapat, ahová. Biztos volt taktika, cél, még akarat is, de a pályán – nézői szemmel – mindez görcsösséggel párosult teljes ötlettelenségbe fulladt. Azt már az Olasz focisuliban is megtanítják, a meccs nem csak abból áll, hogy elfutunk szélen és beadjuk középre, aztán majd csak lesz valami. Vagy kényszeresen felívelgetjük pár emberre, hátha betalálnak. Kapura rúgás, fejes nélkül nincs gól. Sok kaput eltaláló lövéssel nem is találkoztunk, 1-1, vége. Egy megjegyzés a hozzáálláshoz, jelen mentális állapotokkal ilyen „teljesítmény” bizony még a másodosztályhoz is sovány lesz.
Ez az egész annak tükrében különösen fájó, hogy – miként azt minden, a témával foglalkozó cikk csupa nagy betűvel aláhúzza – a DVSC volt a XXI. század első két évtizedének legsikeresebb csapata. Még úgy is, hogy nem szabad elfeledkeznünk arról, 2001-ben bizony annak rendje és módja szerint kiestünk az első osztályból; a Loki annak köszönhette a bennmaradását, hogy az MTK akkor tulajdonosának másik csapata, a BKV Előre is feljutott az NB I-be, két együttest pedig nem bírtak dotálni, így a DVSC átvéve a licencet, maradhatott. Az első, 1999-ben kiizzadt Magyar Kupa-sikert követően 2014-ig aztán további öt kupa-, hét bajnoki és öt szuperkupa címet szerzett az együttes – 2004 és 2014 között tízből hétszer végzett az NB I élén! Közben 2009-ben becsúszott egy BL-, majd egy évre rá egy EL-főtábla is.
Utoljára hat éve, abban az esztendőben lettünk bajnokok, amikor hosszú és elkeserítő várakozást követően végre elkészült a modern igényeket kielégítő Nagyerdei Stadion. Közben teljes infrastruktúra épült a játékosok alá a Debreceni Labdarúgó Akadémiától a csilivili edzőközpontig. Személy szerint is örülök, hogy a jövő focistáinak már nem a porban, salakban, vagy épp térdig érő gaz kiverte betonon kell csúszkálniuk nap mint nap. Persze, látványos fejlődéssel párhuzamban kialakult mentalitásváltást szemlélve, lehet, nem tenne rosszat sokaknak, ha vissza kellene térni ama „középkori” állapotokhoz.
Hol van már az, amikor biciklivel jártak be edzésre a környező településekről a Vágóhídra. Merthogy XXI. századi létesítmények ide, vagy oda, az akadémiai rendszer egy évtized alatt egy olyan labdarúgót sem tudott kitermelni, aki a kezdőig tudta volna verekedni magát egy európai topligában. Az elmúlt évek ilyen-olyan tehetségei is inkább tűnnek jó szemmel végzett (régiós) szelekciónak – amiben amúgy a Debrecen mindig is erős volt, semmint a lehetőségek adta fejlődésnek. Ma sem látni több, netán valóban minőségibb korosztályos tehetséget (saját nevelést), mint korábban.
DVSC (Debrecen) kiesés után 2020
null
Mindettől függetlenül szurkolóként nem sajnálná az ember a számára elérhetetlen, felfoghatatlan havi fizetéseket, bazi nagy autókat, fényűzést, ha azzal alázat, kérlelhetetlen, mindenáron való győzni akarás tüze ég a játékosok szemében. Eme erények azonban mind inkább a múlt homályába vésznek, ehelyett viszont – olybá tűnik – a teljesítménytől független fix nagy gázsi dívik, míg a feltörekvő generáció is egyre inkább úgy tartja a markát, úgy követel irreális bérezést, hogy tulajdonképpen semmit nem tett le az asztalra. Ez az attitűd joggal szúr szemet a szimpatizánsoknak, a vérrel, verítékkel és kemény munkával kiizzadt teljesítménnyel szemben – tudom, kicsit sántít a példa, de Cristiano Ronaldótól vagy anno Francesco Tottitól egy huncut eurócentet se sajnálok, és gondolom, vannak még ezzel így egy páran.
De talán a legfontosabb mégis az: nem is feltétlenül a kiesés fáj, hanem az, hogy hogyan! Ha azt látják a szurkolók, hogy a csapat mindent megtett, ám nem sikerült, nem törnek elő úgy az indulatok. Sok mindent lehet ugyanis mondani a debreceni szurkolókra, de azt nem, hogy ne lennének türelmesek és (lehet fura leírni így, de) ne lennének empatikusak a csapattal. Nem egyszer tartottak ki a Loki mellett, akkor is, ha nem volt fenékig tejfel a helyzet.
A debreceni szurkolók közben a sikereket se feledik. Sose felejtjük el Garamvölgyi Lajost, a magyar edzőként Magyarországon egy magyar csapattal egyedüliként BL- és EL-főtáblára érő Herczeg Andrást, vagy Kondás Elemér 2011/12-es vereség nélküli szezonját. Sose felejtjük el Sándor Tamást, Dombi Tibort, Vadicska Zsoltot, Madar Csabát, Nicolae Ileát, Radu Sabót, Böőr Zoltánt, Bodnár Lászlót, Kerekes Zsombort, Igor Bogdanovicot, Kiss Zoltán, Dzsudzsák Balázst, Varga Józsefet vagy Adamo Coulibalyt, csak hogy a teljesség igénye nélkül tényleg pár nevet említsünk. Sose feledjük a '99 őszi Wolfsburg és a 2001-es kiesés után nem sokkal lejátszott Bordeaux elleni hazai UEFA-sikereket – utóbbit úgy, hogy az 5-1-es kinti vereség után 3-0-nál egy hajszál választotta el a csapatot az esetleges továbbjutástól. Nem feledjük a 2003-2004-es UEFA-menetelést, a '85-ös Videoton utáni első magyar kupatavaszt! Nem feledjük a Hajduk Split 8-0-ás oda-vissza kiütését, ahogy Halmosi szabálytalannak vélt, és ezért meg nem adott 2005-ös gólját az Old Traffordban. De azt sem feledjük, hogy 11 főtáblás vereség után 2010. december 16-án mínusz 10x fokban kiszurkoltuk az első európai főtáblás győzelmet, 2-0-ra verve a Sampdoriát.
Az emberi oldal mellett közben van még egy tényező, aminek kifejtésére ugyan egy doktori disszertáció is kevés lenne, de pár gondolatot érdemes rá szánni. Ma egyre inkább úgy tűnik, csak azok a csapatok lehetnek, tudnak és maradhatnak sikeresek, amelyek egyrészt tűzközelben vannak, másrészt a politikai centrummal jó viszonyt ápolnak (legalább vezetői szinten) – és amelyek így fineszesen tudnak sáfárkodni az lehetőségek adta forrásokkal. A Debrecen esetében – megint csak külső szemlélőként érzékelve – az elmúlt fél évtizedben úgy érződött, mintha folyamatos elhidegülés és a nyomában járó lassú, szomorú lejtmenet zajlott volna – lásd felbukkanó tulajdonosváltás körüli sajtópletykák, amik persze eddig mindig kacsának bizonyultak.
Huszonhét év hosszú idő – az esetemben az 1993-as Eger elleni, 2-1-re megnyert utolsó másodosztályú meccs és 2020. június 27-i kiesés között egy hetedik osztályos általános iskolás tócóskerti alter tiniből egy majd 40 éves, pockos családapa lett. Huszonhét év hosszú idő, amiből 21-et úgy éltem már le Budapesten, hogy a főleg fradista ismerősöknek én ma is ugyanaz a vályogtalpú hurkás lokista vagyok, mint voltam egyetemi tanulmányaim kezdetén, 1999-ben. (Akik azért megengedték, hogy a Liverpool ellen megünnepelje csapata esetleges BL-gólját egy fradistákkal teli kocsmába, ami ugye nem történt meg, így nem álltam fel, nem ünnepeltem. De a gesztus jelzésértékű volt!)
Tudjuk, ma már nincsenek Dombi Tibik, Paolo Maldinik vagy Tottik, de senki nem is várja el, hogy egy fiatal egész karrierje során kizárólag egy csapatot szolgálva menjen nyugdíjba. A játékosoknak viszont azt érdemes tudniuk, hogy üdvözölt, örömmel vett fejlődésükkel ellentétben mi – éljünk bárhol – nem váltunk csapatot. Életünk végéig, így az NB II-ben is kitartunk, mást nem is tehetünk, mert: „csak a Loki, érted élek én!”
