A világháborúk idején három nyári olimpiát is töröltek a programból, de idén először halasztották el a játékokat. Az eredetileg 2020-as tokiói játékokat jövőre rendezik meg. Ha már idén nem örülhetünk magyar aranyéremnek, idézzük fel a régmúlt dicsőségeit. Sorozatunk tizenegyedik részében Kárpáti Rudolfra emlékezünk, aki hegedűművésznek készült, ehelyett minden idők egyik legnagyobb vívója lett. Zene és sport szorosan összefüggött nála, hallásával kerekedett felül az ellenfelein, az olimpiai döntő előtt pedig operába ment ellazulni. Sportolóként bejárta a világot, és utazásai során az ország legnagyobb hanglemez- és magnószalag-kollekcióját gyűjtötte össze. Retrolimpia.
Nem a sport az első az életemben – mondta egy interjúban Kárpáti Rudolf, hatszoros olimpiai bajnok kardozó, a világ vívósportjának egyik legnagyobb alakja, majd így folytatta: – Hegedű tanszakon tanultam a Zeneakadémián, a vívást eleinte csak kiegészítésnek szántam. Hogy most az emberek inkább úgy ismernek, mint vívót? Hát a zenében nem nyertem olimpiát.Közhely, ha egy sportolóról azt mondják, művésze a sportágának. Kárpáti esetében azonban a kultúra és a testkultúra összekapcsolása nem bornírt zsurnalizmus, ő valóban művész volt: a páston, kezében karddal is muzsikált. – A zene és a sport (az ügyességi sportok) nem állnak távol egymástól – fogalmazott. – Ritmus köti össze őket: ritmusa van a megközelítésnek, a támadásnak is. Aki ezt nem hallja, nem érzi, sosem lesz igazi vívó, mint ahogy a botfülűből sem lesz hegedűs.
Arányaiban messze a férfi kard a legsikeresebb magyar olimpiai sportág. Ebben a fegyvernemben a vívók huszonhét nyári játékon összesen tizennégy egyéni és tíz csapataranyat szereztek. 1908 és 1964 között csak egyszer fordult elő, hogy nem magyar kardozó állt a dobogó legfelső fokán. És a győztes legtöbbször nem egyedüli magyarként állt a dobogón; két alkalommal, 1912-ben Stockholmban és 1952-ben Helsinkiben pedig még az a bravúr is összejött, hogy a három magyar induló végzett az első három helyen. Fuchs Jenőtől Szilágyi Áronig számos le-nyűgöző teljesítmény, felemelődiadal és felfoghatatlan tragédia – mint a munkaszolgálatosként el-hunyt Petschauer Attila vagy Kabos Endre halála – jelölte ki a magyar kardvívás útját. Világklasszisok évszázada volt a XX., három sportoló még ebből a mezőnyből is kiemelkedik: Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf.
Előbbi hétszeres olimpiai bajnokként minden idők legsikeresebb magyar sportolója, utóbbiak pedig hat-hat aranyéremmel és számos felejthetetlen sikerrel követik őt. Kárpáti volt hármójuk közül a legfiatalabb, éppen száz éve, éppen 1920. július 17-én született Budapesten. És ahogy az a legnagyobbak életrajzának kötelező fordulataként gyakorta el-hangzik: nem vívónak készült. De még csak nem is sportolónak.
Vonó és penge
Hegedűművész lett volna belőle, ha az addig csak hobbiként űzött kardvívás nem ragadja magával. Választásában jelentős szerepe volt Italo Santelli olasz mesternek, aki magyar bajnokok sorát nevel-te ki, köztük az első női olimpiai aranyérmest, a Kárpátihoz hasonlóan eredetileg zeneművésznek készülő Elek Ilonát is. Testnevelő tanára ajánlotta be a fiatal zenerajongót Santellinek, a legendás edző pedig hamar meglátta benne a lehetőséget. – Kérem mozogni fiúcskával, lehet, hogy lesz vívó – mutatta be Kárpátit tapasztaltabb tanítványainak a mester, megjegyzésével felvillantva az olimpiai aranyak lehetőségét.
A vonó és a penge közötti kapcsolat azonban jóval összetettebb egy anekdotánál. Ahogy Dávid Sándor egykori kardvívó, későbbi sportújságíró felidézte egy cikkében, Kárpáti számos sportágban jeleskedett a vívás mellett: síkfutásban, 400 méteren 53 másod-percet tudott – 47 körüli eredménnyel már olimpiai döntőt lehetett futni akkoriban –, magasugrásban 165 centimétert – ami csak negyven centivel volt alacsonyabb az aktuális világcsúcsnál –, gyorsúszásban pedig 1:06 alatt teljesítette a 100 métert – tíz másodperccel elmaradva a világrekordtól –, az alapok tehát megvoltak.
Kiváló vívóból ugyanakkor rengeteg akadt Magyarországon. A hatvanas évekig könnyebb volt olimpiát nyerni kardvívásban, mint magyar bajnokságot, hiszen a nyári játékokon legfeljebb két honfitárssal kellett szembenézni. Ahhoz, hogy egy versenyző kiemelkedjen ebből a mezőnyből, különleges képességekre volt szükség, valami pluszra, és Kárpáti esetében ez a zene volt. – Ütemváltoztatási készsége és érzéke egyedülálló a világon. Ezzel emelkedett még a legjobbak fölé is legalább egy fejjel – jellemezte versenyzőjét Bay Béla, a vívóválogatottat évtizedeken át irányító mesteredző. Hallása tette halhatatlanná, Kárpáti érezte a védekezés és a támadás ritmusát, riválisai visszaemlékezéseiből kiderül, előbb tudta, el-lenfele mire készül, mint hogy az elindította volna a mozdulatot.
Az 1956-os melbourne-i olimpiára, ahogy arról korábbi számunkban írtunk, nem a legjobb lelkiállapotban érkeztek meg a magyar versenyzők. Az október 23-át követő napokban több részletben indult el a küldöttség Ausztráliába, és amikor csaknem egyhetes utazás után megérkeztek, a reptéren tudták meg, hogy a forradalmat leverték. Kárpáti Rudolf azonban tartotta magát ahhoz, amiben még az indulás előtt megállapodtak, vagyis hogy az olimpikonok dolga az, hogy a legjobb tudásuk szerint képviseljék hazájukat.
1948-ban Gerevich Aladár nyert, négy évvel később Kovács Pál, így ha talán nem is mondták ki, de Melbourne-ben mindenki érezte, Kárpátin a sor. A 36 évesen is a triász legfiatalabb tagja pedig teljesítette, amit elvártak tőle. Két nappal a csapatbajnoki cím után ismét ellenállhatatlanul vívott a nem kimondottan szakértő ausztrál közönség előtt. A csoportkör utolsó asszóját követően egy lelkes nézővirággal rohant a magyar vívóhoz, azt hitte, győzelmével meg is nyerte az olimpiát, holott akkor még hátravolt a döntő. – Semmi baj, jó lesz ez a csokor este is – vágta ki magát Kárpáti, és ha már a virág meg-volt, megnyerte hozzá az aranyat is. Egyetlen vereséget szenvedett a tornán, utolsó asszóját azonban már olimpiai bajnokként bukta el.
Mintha a sisak mögé látott volna
A zene nemcsak a koncentrációban, az ellazulásban is segítette. Az 1960-as római olimpián a versenyek előtt csak könnyed edzéseket végzett, a lázas készülődés helyett koncertekre, operába járt. – A zene az, amely a legjobban megnyugtat és amely több erőt ad nekem ah-hoz, hogy a vívásban is jól szerepeljek – mondta egy interjú során. Talán éppen az olasz főváros zenei kínálata jelentette azt az egy találatnyi különbséget, amely az olimpiai címhez kellett.
Az akkor már negyvenéves vívó címvédőként érkezett Rómába. Fuchs Jenő 1912-es stockholmi győzelme óta addig senkinek sem sikerült még megvédenie egyéni címét, ez pedig váratlanul nagy terhet rakott Kárpáti vállára. Több asszóban is idegesen lépett pást-ra – „ólmos fáradtságot éreztem a karomban, a lábamban”, mondta később –, a szovjet Riljszkijtől és az olasz Calaresétől is kikapott, az utolsó összecsapásán így le kellett győznie a lengyel Jerzy Pawlikows-kit. Mindketten óvatosak voltak, a vívóidő leteltekor 3:3-as döntet-len volt az állás, jöhetett a mindent eldöntő tus.
– Mintha a sisakrostélya mögé láttam volna, szinte éreztem idegeinek rezdülését. Tudtam, hogy pillanatokon belül támadni fog. Elkaptam a tempóját, és szerencsém volt. Oldalfej-mellvágásom hatalmasat puffant a plasztronján, és éreztem, hogy sikerült – idézte fel a győzelem pillanatát a magyar vívó. Ezzel a sikerével megszerez-te ötödik aranyérmét, nem sokkal később pedig – ismét a lengyelt legyőzve – a döntő asszóban a csapattal is olimpiai bajnok lett. Fuchs Jenő után így elsőként ért el dupla-duplát, vagyis egyéniben és csapatban is megvédte négy évvel korábban szerzett címét.
Saját rádióműsora lett
Sportolói pályafutása közben a zenétől sem szakadt el. Elvégezte a Zeneakadémiát – bár egy interjúban ő maga úgy fogalmazott, hogy a Zeneakadémiára járt, és az ELTE magyar irodalom és zenetörténeti szakán végzett –, és egyesületének tagjai számára zenei ismeret-terjesztő műsorokat indított. Az események híre hamar elterjedt, és Kárpáti nem sokkal később már a Tiszti Házban, majd a Néphadsereg Központi Klubjában tartott előadásokat zenéről, irodalomról. A rádióban is saját műsora lett, a Zenés útinapló, amelyben külföldi utazásainak élményeiről és az ott összegyűjtött zenei anyagról mesélt a hallgatóknak. Vívóként bejárta a világot, zenerajongóként pedig felvevőkészülékével rögzített mindent, ami felkeltette az érdeklődését: népdalokat Dél-Amerikában, operát Itáliában. Külföldön is többször szerepelt rádióműsorokban, magyar zenei ismertetését saját lemezeivel illusztrálta. E tekintetben sem nagyon kelhettek vele versenyre, a Muzsika című lap cikke szerint ugyanis Kárpáti Rudolfnak volt a legnagyobb hanglemez- és magnószalag-gyűjteménye Magyarországon. – Olyan lemezeket hoztam be külföldről, olyan műveket, amelyeket még a Rádió és a Filharmónia sem ismert – mesélte a kollekciójáról.Közel fél évszázadot töltött a Magyar Honvédség Művelődési Házánál és elődeinél, ahol rendületlenül terjesztette zenei tudását. – Közönségem még ma is elsősorban a sportolót jön el meghallgatni, a zene csak mellékesen érdekli, ha érdekli. De ha csak néhány akad is közöttük, akikben zenei élménnyomok maradnak, már nem próbálkoztam hiába – mondta a hetvenes évek közepén küldetéséről. Kultúra és testkultúra sosem vált el nála egymástól: „sport és kultúra között egyébként is már ősidőktől fogva szoros az összefonódás, sőt egymás nélkül el sem képzelhetők”.
Kárpáti Rudolf 1990-ben Juan Antonio Samaranchtól, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) akkori elnökétől átvehette az Olimpiai Érdemrendet, ugyanabban az évben a Budapesti Honvéd Sportegyesület tiszteletbeli örökös tagja lett, és előléptették vezérőrnaggyá. 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 1996-ban Köztársasági Elnöki Aranyéremmel tüntették ki. 2013-ban beválasztották a Vívó Hírességek Csarnokába.A vívósport egyik legnagyobb alakja 1999. február 1-jén hunyt el Budapesten. Nevét sok egyéb mellett a Gerevich–Kovács–Kár-páti férfi kard-világkupa-verseny őrizte meg, és a teljesítménye előtti tisztelgésként az algériai központi vívótermet is róla nevezték el Algírban.
– Akik valaha is a reflektorfényben álltak, akik most ott állnak, s akik majd ezután állnak oda, már tudni fogják: érdemes – mondta egy interjúban Kárpáti Rudolf. – Mert a dicsőség jó dolog.
A Retrolimpia sorozat további részeit itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 24. számban? Itt megnézheti!
