Bár a kormány egyértelmű sikerként kommunikálja a koronavírus elleni védekezést, a járványnak már megvan az első politikai áldozata, méghozzá az emberi erőforrások minisztere személyében.
Az elmúlt két hónapban Kásler Miklós megbukott, s ezt a bizonyítványt nem az amúgy is kritikus ellenzéki közvélemény állította ki róla, hanem a sajátjai.
Egy-két alákérdezős Facebook-interjú – amely szokatlanul politikus lépés Káslertől – nem fog változtatni azon a tényen, hogy a minisztert látványosan kivonták a járvány elleni védekezés fő vonalából, egyes döntéseit és intézkedéseit még a szigorúan ellenőrzött kormánypárti sajtóban is vitatni lehetett, tárcájának maradékaira pedig megvannak a jelentkezők (még ha jelen pillanatban nem is világos, hogy Pintér Sándor szilárdíthatja meg ideiglenes hatalmát az egyre inkább rendészeti kérdésként kezelt egészségügy felett, vagy Merkely Béla SOTE-rektorból válhat esetleg klasszikus értelemben vett egészségügyi miniszter).
Ez a bukás azonban nem kizárólag egy tárcavezető bukása. Persze sokan magától Káslertől is többet vártak: azt, hogy elismert onkológusprofesszorként minden erejét a magyar egészségügy rendbe tételéért fogja latba vetni, nem pedig azt, hogy legmaradandóbbnak látszó eredménye a hobbiőstörténészként alapított Magyarságkutató Intézet lesz. De ez teljességgel megalapozatlan várakozás volt egy olyan minisztérium esetében, amelyet eleve nem a hozzá tartozó területek problémáinak megoldása, hanem azok elfedése érdekében hoztak létre. Az emberi erőforrások miniszterének feladatköre korábban sem terjed túl annak biztosításán, hogy az alá rendelt humán területek nehogy túl sok vizet zavarjanak, illetve az ehhez szükséges alkalmankénti tűzoltáson.
Most azonban Kásler Miklóssal együtt – bár tőle részben függetlenül – az Emmi-modell is megbukott.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumaként ismert képződmény már régóta tükröt tart az Orbán Viktor által épített „erős állam” elé. Ebben a tükörben jól látszik, hogy
ez az állam csak addig erős, amíg alaposan megszondázott, központilag menedzselt propagandakampányok levezénylésére vagy hazai és uniós források baráti zsebekbe történő (át)csatornázására használják. A választók számottevő részét foglalkoztató – és ennél is nagyobb részét közvetlenül érintő – kérdésekben viszont rendre az derül ki, hogy az adott területnek egyszerűen nincs gazdája, egyértelmű felelőse, a pénzek elosztását rég kiszervezték, a döntések pedig átláthatatlan módon születnek.
Az Emmi kulturális államtitkársága például már jó ideje semmiféle kulturális stratégiáért nem felelős; gyakorlatilag egyfajta intézményfenntartó szerepre degradálták, miközben a magyar kultúra jövőjét meghatározó döntési kompetenciákért (és persze forrásokért) újabb és újabb önjelölt kormányközeli szereplők versengenek. De nem jobb a helyzet az oktatás terültén sem: míg Hoffmann Rózsát valószínűleg kevesen sírják vissza, addig ma azt sem lehet tudni, hogy a szakmailag ezer sebből vérző nemzeti alaptanterv a minisztérium útvesztőjének melyik zugában született. S bár látszólag Maruzsa Zoltán oktatási államtitkár csillagának emelkedését jelzi, hogy Orbán Viktor vírusvédelmi „szupercsapatában” is helyet kapott, ő már csak a közoktatás felett diszponálhat, a felsőoktatást átmenekítették a Palkovics László vezette Innovációs és Technológiai Minisztérium alá.
Persze a kultúra csak keveseket érdekel, és a közoktatás gazdátlanságába sem halt még bele senki (más kérdés, hogy hányan nyomorodhatnak bele). A koronavírus-válság viszont a lehető legélesebben mutatott rá arra, hogy azon a területen is ugyanez a helyzet, ahol szó szerint életekről van szó.
Kiderült, hogy a magyar egészségügynek sincs gazdája:
fel sem merült, hogy a területért felelős szakállamtitkárnak lapot kellene osztani ebben a kérdésben, a szintén egészségügyi hátterű csúcsminisztert pedig rövid úton eltüntették a nyilvánosság elől. Azóta szakértőként az orvosi egyetem rektora nyilatkozik, orvosszakmai kérdésekben az innovációs minisztérium hoz döntéseket, a kórházak működését a belügyminisztérium szervezi meg. S ahogy a pedagógusok sem kaptak érdemi szakmai segítséget a „digitális átálláshoz”, úgy az egészségügyi dolgozók munkáját sem könnyítették meg az ellentmondásos Emmi-rendeletek, amelyeket nemegyszer utólag kellett korrigálni.
Kásler Miklós tehát látványosan megbukott, s csendben vele bukott az Emmi-modell is. Ebből persze még nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. Lehet, hogy Orbán Viktor a járványveszély elmúltával sem fogja levenni Káslert a tábláról, ha úgy diktálják a hatalomtechnikai szempontjai. Ahogy az Emmi egyre nyilvánvalóbb képtelensége az alapvető szakigazgatási feladatok ellátására sem fog automatikusan a csúcsminisztérium feldarabolásához vezetni. Azt viszont nem könnyű megmondani, hogyan lehetne másként reagálni az egészségügy jelentőségének felértékelődésére a koronavírus-válság után, mint egy kompetens és autonóm irányítású, önálló egészségügyi minisztérium felállításával.
De lehet, hogy erre is sikerül más megoldást találnia annak a miniszterelnöknek, aki az erős államot a jelek szerint csak gyenge humán miniszterekkel tudja elképzelni.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Több a zászló rovat elemzéseit itt olvashatja.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/21. számában jelent meg május 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/21. számban? Itt megnézheti!
