Jól emlékszem az elsőre. Nyolcszáz megahertzes processzor, amely állítólag akár gigahertzre is felhúzható (te jó ég, ha ugyanezt ma okostelefonban tennék elém, bottal meg nem piszkálnám), szóval egygigás proci a számítógépben, az már nagyon, de nagyon durva – lett volna, ha nem fagy bele az egész kóceráj a tuningpróbálkozásba. A képernyő kékre váltott, és elindult a számláló, hogy a rendszer hibákat keres, és megpróbálja kijavítani őket, én pedig körömrágva néztem a komótosan perdülő percenteket, hogy csak nem kormoltam el egyetlen mozdulattal háromhavi kezdő újságírói fizetésemet.
És volt feltámadás. Két-három napig örültem a szerencsének, hogy pécém működőképes állapotban tért vissza e világba, aztán újra odaguggolt vállamra az informatikai kisördög holmi ezer megahertzekről sutyorogni, őszinte leszek, rövid ideg voltam képes ellenállni a kísértésnek. Amúgy összejött a tuning, lefutottak a tesztek, kicsit jobbak lettek az eredmények, és ennyi, tulajdonképpen nem éreztem semmi különöset. Különös.
Sokat gondolkodom mostanság magamon (magunkon, de nem szeretnék senkit magammal rántani), hogy hova lett az küzdő csillogás a tekintetemből, ha a közéletről van szó, és miért nem mondogatom már jó ideje, hogy a végén mindig a jók győznek. Állítsunk fel közösen diagnózist, az a legtisztább.
A NER körém tömbösödött. Bezárt. Akárhova nézek, otromba, sötét, komor, égbefutó masszív falakat látok. Ez tényleg gránitszilárdságúnak tűnik, megkarcolhatatlan felszíne fémesen simára csiszolódott a kétharmadok alatt, arcomat, lelkemet, tetteimet bizonytalan állagú, formátlan, rút torzóként tükrözi vissza. Inkább elfordítom a fejem.
Ha erőt gyűjtök, és mégis elindulok, útvesztővé formálja magát, s ott marad köröttem, bármerre is menjek. Időnként hozzám hasonló alakok tűnnek föl itt is, ott is a labirintusban, magukat polgárnak hívő nők és férfiak, de csak pillanatokra és messziről látom őket, a NER villámgyorsan közénk trancsíroz. A földre rogyok, sáros, iszapos, ingoványos talaj, pedig akár lehetne lágyan táncolva hullámzó kortárs búzamező. Feltápászkodom, nekiindulok, ugyanaz. És újra, és megint. Reménytelen. Ököllel a falba ütök, nekem fáj.
Vérebeket küldtek ránk, kiútkeresőkre. Hallom a nyüszítő csaholást, a nyomomban vannak. Utolérnek, le-lecsapnak, a bokámba marnak, a még élő húscafatokat lábbal tiporják szanaszét, kaparják, lóbálják, dobálják ide-oda, azt hiszik, csak játszadoznak. Odakint az őrjöngő tömeg extázisban sikoltozva remegi, hogy végre belepusztuljak. Kiintegetek nekik, hogy nem kellene így élnünk, és miért e mérhetetlen gyűlölet, egy vérből valók vagyunk, nem? Leköpnek. Nyálon utazó megvetésük rezgő habként a homlokomra szárad. Feladom. Francba már!
Azért se. Olyan ez, mint a kék halál: a polgári Magyarország csúnyán belefagyott az első próbálkozásba. Dermedten bámuljuk a képernyőt, ijesztő, hogy nem tudjuk, mi történt velünk, és hogy mikor, mekkora veszteséggel térünk vissza a valódi létezésbe. De a számláló pörög. És a végén igenis a jók fognak győzni, még ha én nem is tartozom közéjük.
Többet olvasna Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/21. számában jelent meg május 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/21. számban? Itt megnézheti!
