Kéz a kézben a lejtőn – Korrupció és sajtószabadság a magyar trendek tükrében

Miközben mind a médiaszabadság hanyatlása, mind a korrupció intézményesülése beleillik a globális trendbe, a magyar esetben mindkét jelenségnek különleges jellegzetességei vannak. Ennek tudható be, hogy számos tényfeltáró médiatartalom és korrupciós botrány dacára egyelőre nem sikerült megtörni a rendszerszintű korrupciót Magyarországon.

Kétfajta szerepet tölthet be a szabad média a korrupció csökkentésében: egyfelől lehetővé teszi a sokoldalú informálódást (átláthatósági funkció), másfelől ellenőrzi a hatalmon lévőket (elszámoltathatósági funkció). A médiaszabadság egyik fontos jellemzője, hogy leleplező cikkek jelenhetnek meg a politikai és a gazdasági elit visszaéléseiről. A korrupciót az egyéni motivációk, a társadalmi közeg és az intézményrendszerek tökéletlensége idézi elő. E háromszöghatás „fordítva” is releváns. Vagyis ahhoz, hogy tisztuljon a közélet, nemcsak a visszaélések feltárására van szükség, hanem arra is, hogy a feltárt visszásságok ügyében egyfelől az igazságszolgáltatás elvégezze a szükséges vizsgálatokat, és ha kell, megbüntesse az elkövetőket, másfelől a társadalmi közeg elítélje a korrupciót. Ha az egyik vagy mindkét feltétel hiányzik, akkor a feltárásra tett erőfeszítések – így például az oknyomozó cikkek – nem érik el a kívánt hatást, és nem járulnak hozzá a korrupció csökkentéséhez.

Az Európai Unió 28 országára a legfrissebb adatok alapján készült számításaink megerősítik a korrupció és a sajtószabadság között feltárt szoros összefüggést. A három skandináv uniós ország teljesít a legjobban: százas skálára vetítve Dánia, Svédország és Finnország mindkét változót tekintve 85 pontos vagy afeletti eredményt ért el. A másik véglet az, amikor a sajtószabadság alacsony szintje együtt jár a magas korrupciós kitettséggel: ez főleg a kelet- és dél-európai országokra igaz. A legrosszabb teljesítményt nyújtó országok az EU-ban, amelyekben mindkét változó 60 pont alá süllyedt, visszafelé haladva: Bulgária, Görögország, Magyarország és Horvátország. Magyarország a Transparency International 2018-as korrupcióérzékelési indexe szerint korrupciós szempontból a második legrosszabbul teljesítő ország az unióban (Bulgária után), míg a Freedom House sajtószabadság-indikátora alapján holtversenyben az utolsó helyen áll (Bulgáriával egy szinten).

A magyar korrupció természetére leginkább a központosított jelző illik. Magyarország a legcentralizáltabb ország az EU-ban mind a politikai, mind a gazdasági rendszer szempontjából. A 2010 után létrejött új intézményrendszer nem alkalmas a végrehajtó hatalom ellenőrzésére, és az esetek többségében nem is törekszik ennek a feladatnak az ellátására. Magyarországon a korrupció olyan eszköz a közhatalmat birtoklók kezében, amelynek alkalmazásával a javak egy része nem a teljesítmény, hanem a lojalitás függvényében osztható szét.

Újramonopolizálódó médiatér

A 2010-es fordulat után megindult a médiarendszer újramonopolizálása. Az addigi „többpárti gyarmatosítást” az „egypárti gyarmatosítás” váltotta fel. Egyre több orgánum vált a kormányzati szócsővé; mindenekelőtt a közszolgálatiból államivá degradálódott csatornák, és számos más, magántulajdonban lévő orgánum is. Veszélybe került a sokszínű, tény- és tárgyszerű tájékoztatás.

Magyarországon a sajtószabadságra a legnagyobb veszélyt nem a szabályozás, hanem a kormánypárthoz közel álló üzleti csoportok, oligarchák médiapiaci bevásárlása jelenti. A legnagyobb kereskedelmi televíziós csatornát, az RTL Klubot tulajdonló Bertelsmann-csoportot leszámítva a médiapiac mértékadó („szeriőz”) szegmensében lényegében az összes külföldi befektető eladta magyarországi érdekeltségeit. A többi külföldi tulajdonos vagy kivonult az országból, vagy asszisztált a kormánypárti térnyeréshez. A 2010 utáni magyar gyakorlat cáfolja a feltételezéseket, amelyek szerint a külföldi (multinacionális) tulajdonosok egyfajta védettséget biztosítanak a hazai politika központosító törekvéseivel szemben.

A médiapiac egypárti gyarmatosítása 2010 óta folyamatos, de különösen 2016-ot követően gyorsult fel. Évről évre újabb médiumok „estek el”, és váltak a kormány kiszolgálójává (lásd a keretes írást). Mindezt tetézte, hogy az EU-ban példátlan médiapiaci koncentráció jött létre 2018-ban, amikor mintegy 450 kormánypárti médium gazdálkodását egyetlen konglomerátumban, a Közép-európai Sajtó és Médiaalapítványban (Kesma) egyesítették. A kormány nemzetstratégiai érdekre hivatkozva az alapítványt kivonta a versenypiaci vizsgálat hatálya alól.

Az állami hirdetések elosztása azt mutatja, hogy a lojalitás felülírja a teljesítményt. Az alacsony, sokszor mikroszkopikus példányszámú kormánylapok zsebelik be az állami hirdetések túlnyomó részét, amelyek így inkább tekinthetők adófizetői támogatásnak, mint reklámcélú költésnek. A magáncégek hirdetéseit is nemegyszer eltéríti a közhatalom, igaz, kifinomultabb módszerekkel a – sokszor valós, máskor vélt – fenyegetettségérzésre és igazodási kényszerre apellálva, ami illeszkedik egy tágabb trendbe, a magyar gazdaság átpolitizálódásának folyamatába.

Korrupciós botrányok és a falra hányt borsó esete

A csökkenő sajtószabadság, a fékek és ellensúlyok kiiktatása és a monopolizálódó médiatér dacára az ellenzéki – javarészt online – médiumok hangosak a korrupciós botrányoktól. Aki akar, értesülhet a kormányzati szereplőket is érintő korrupciós ügyekről, a közpénzmilliárdok ellopásáról, sőt a kormányzati szereplők és/vagy családtagjaik érintettségéről is. Felmérések szerint az állampolgárok jelentős része tisztában van a hazai korrupciós helyzet súlyosságával. Mindebből az következik, hogy önmagában a „tudatlanság” aligha lehet az egyetlen oka a korrupcióval kapcsolatos társadalmi apátiának. Ennek több más, egymással összefüggő motívuma lehet. Az egyik az, hogy az emberek elsődleges információs forrása az EU-ban és Magyarországon továbbra is a televízió, az internet térnyerése dacára. Itthon egy reprezentatív Eurobarométer-felmérés szerint arra a kérdésre, hogy „mi az elsődleges forrás, amiből tájékozódik”, a megkérdezettek 81 százaléka a tévét jelölte meg, és csak 44 százalék az internetet. Márpedig a televíziós csatornák Magyarországon nagyon kevés kivételtől eltekintve részben vagy teljes egészében a központi kormányzat céljait szolgálják.

Az apátia másik oka az lehet, hogy Magyarországon a legnagyobb a korrupcióval kapcsolatos toleranciaszint az uniós országok közül: nálunk az állampolgárok úgy vélik, hogy a korrupció része a mindennapi életnek. A botrányok nem elsősorban felháborodást szülnek, hanem csömört: kialakult a „korrupcióvakság”. „Se vele, se nélküle” érzés fogalmazódik meg a média és a korrupció viszonyával kapcsolatban: a médiának foglalkoznia kell(ene) a korrupciós témákkal, de a befogadói oldalnak már elege van a sok botrányból.

A korrupcióvakság összefüggésben állhat a média megosztottságával is; a Fidesz-kormány alatt a korábbiakhoz képest is polarizáltabbá vált a sajtó. A kormányzati propagandamédiumok ellenpólusa ebben a „hideg polgárháborúban” nem a sokoldalú tájékoztatás, hanem az egyértelműen rendszerellenes üzeneteket közvetítő sajtó lett. A kormány és a közeli üzleti körök számos, korábban „középre húzó”, tárgy- és tényszerű médiumot kiiktattak, azaz megvásárolták és kormányszócsővé alakították. A közhatalom legfőbb ellensége nem a legharcosabb ellenzéki médiumok – azok még jól is jöhetnek a kormánynak, mondván, van itt kérem sajtószabadság –, hanem a tárgyilagos, mértékadó orgánumok. És a közönségben is csökkent az igény arra, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”. A polarizáció tovább erősíti a korrupciócsömört, hiszen a média legtöbbször csak a „másik oldal” korrupcióját állítja pellengérre. Az ellenség pedig már eleve el van könyvelve korruptnak: nagy meglepetés tehát nem érheti az olvasót.

A harmadik ok a korrupció természetében keresendő. A magyarországi közpénz-visszaélések nehezen láthatóak át, ráadásul sokszor legalizáltak. A 2010 előtti időszak korrupciós mintája a könnyebben megérthető és nagyságrendjében is az egyszerű állampolgár számára „adekvát” vesztegetés vagy kenőpénzfizetés, a „nokiás dobozos” visszacsorgatás volt. A Fidesz-uralom központosított és nemegyszer legalizált korrupciós mintázatát az „utca emberének” sokkal nehezebb visszasifríroznia. Például: a letelepedési kötvények rendszere, amely legalább 21 milliárd forinttal károsította meg a magyar adófizetőket, annyira bonyolult, hogy nehezen üti át az átlagember ingerküszöbét.

Nehéz megjósolni, hogy süllyed-e még „kéz a kézben” Magyarországon a sajtószabadság és a korrupció, vagy hamarosan fordul a trend. Mindenesetre árulkodó jel, hogy miközben az uralkodó párt népszerűsége – az elveszített önkormányzati választás ellenére – továbbra is magas, a média működésével kapcsolatban sokan elégedetlenek: egy nemzetközi kutatás szerint a lakosság 55 százaléka szerint nincs szólásszabadság Magyarországon. Miként a lejtmenet is kéz a kézben zajlott, úgy valószínű, hogy a fordulat utáni javulás során is egymást erősíti majd a demokratikus politika két alapvető eleme: a sokszínű és szabad sajtó újjáéledése és a korrupció elleni hatékony küzdelem.

A szerző a Transparency International magyarországi ügyvezető igazgatója, a Corvinus Egyetem adjunktusa. Ez a cikk a Médiakutató c. folyóirat őszi számában megjelent tanulmány jelentősen rövidített változata

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/42. számában jelent meg október 18-án!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/42. számban? Itt megnézheti!