„Élelmiszerünket felhasználtuk, utolsó töltény a csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel, nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében. Fényjelzés: kétszer zöld=saját csapat. Erők: németek 23 900, ebből 9600 sebesült; magyarok 20 000, ebből 2000 sebesült; civilek 80–100 000” – ezzel a rádióüzenettel jelentette be 1945. február 11-én Budapest német katonai parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch, hogy a reménytelen helyzetben, Hitler tilalma ellenére kitör a magyar főváros katlanjából.
A sovány személyes vonatkozás: egyik rokonomat a Gellérthegy lábánál érte a hír, hogy alakulata átküzdi magát a front német oldalára. Majdnem szó szerint ugyanazzal biztatták őket, mint Schmidhuber tábornok a katonáit: „Holnapután már együtt leszünk a mieinkkel, egy üveg borocska mellett üldögélve”. A rokonra azonban nem hatottak a csábító szavak: elszakadt alakulatától és civil ruhába öltözött. Jól tette.
Pető Andrea: A nők testén keresztül jelent meg, hogy Magyarország elvesztette a háborút | Magyar Hang
A CEU oktatójának nemrég jelent meg a szovjet katonák által elkövetett második világháborús nemi erőszak kérdésével foglalkozó könyve. Interjú.
„A Széna téren borzalmas tüzérségi és aknatüzet kaptunk” – idézi fel az egyik szemtanú. A másik hozzáteszi: „Akna akna mellett robbant. Cseppet sem túlzás, ha azt írom, hogy mindenfelé hullahegyek tornyosultak.”
A kitörés a második világháború egyik legborzalmasabb tömegmészárlásává fajult; a résztvevők nagy része meghalt vagy fogságba esett. A német vonalakat mindössze hétszázan érték el.
Az akciónak semmi értelme nem volt, ahogy Budapest esztelen védelmének, pusztulásba taszításának sem, de abszurd módon volt irracionális a tömeggyilkos, az országot tönkrevágó, az üldözöttek szenvedését meghosszabbító nyilasrendszer is. Csak az ostrom alatt 28 ezer civil (ebből 15 ezer az éhenpusztult, megkínzott, kivégzett zsidók száma) halt meg, a legendásan szép régi Budapest romba dőlt, a Duna-hidakat felrobbantották, a lakások nagyjából negyede teljesen elpusztult. Ha nem lett volna az 52 napos küzdelem, ha a szovjetek legfeljebb néhány puskalövéstől kísérve vonulnak be az épen maradt Budapestre, akkor feltehetően az általuk elkövetett borzalmak jó részétől is megmenekülhettünk volna. (A német és a magyar katonai veszteség körülbelül 100 ezerre, a szovjet pedig 80 ezerre tehető.)
Különböző értékű kisállamokról alkudoztak a nagyhatalmak | Magyar Hang
A müncheni egyezmény, a hitleri Németországot regionális hatalomként elismerő kísérletezés hónapok alatt megbukott.
Az eseményeket mitizálni, az ostromból, a kitörésből Zrínyi Szigeti veszedelmével konkuráló hőskölteményt faragni minimum blaszfémia tehát. Az áldozatokra való emlékezés egyetlen hiteles módja a csöndes gyász, a méltósággal teli kegyelet. Katonásdit játszani a budai Várban, a Hősök terén, a történelmet meghamisítva azt hirdetni, hogy „az Európa Erőd védői a harc nélküli lemészárlást jelentő kapituláció helyett esküjükhöz híven a kitörést választották” több mint ostoba pojácaság, akarva-akaratlanul az elesettek emlékének meggyalázása.
Hogy az eseményeket kisajátítva kizárólag a hazai szélsőjobb „emlékezik”, s nem a fent említett csöndes gyász uralja a napot (a „becsület napját”), arról az eseményt elkonfiskálókon kívül legalább annyira tehet a finnyás és képmutató magyar közélet, amely ahelyett, hogy tisztázta volna saját viszonyát a harcban meghaltakhoz, könnyedén a szőnyeg alá söpörte a kérdést.
Mintha semmi közünk nem lenne a tényhez, hogy 1944 ősze és 1945 tavasza között Magyarországon hatalmas pusztítást és szenvedést okozva átvonult a front. A rendszerváltozás után, talán csupán a megszokás kényelméből is következően önként és dalolva folytattuk a Kádár-rendszertől örökölt hallgatás hagyományát. Íme, az egyik következmény, amellyel ugyanúgy nem nagyon tudunk mit kezdeni, mint magukkal az áldozatokkal.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/7. számában jelent meg, 2019. február 15-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/7. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
