Historizáló nemzet a magyar. Különös volna, ha éppen én háborognék emiatt, aki egykor történelem szakon szereztem diplomát. Most mégis úgy érzem, jó lenne véget vetni annak a lassan harminc éve a nagy nyilvánosság előtt zajló történelemórának, ami sokszor eltereli a figyelmet a jelen húsba vágó problémáiról. Félreértés ne essék: remek dolog, ha egy közösséget érdekel a saját múltja, a rendszerváltás időszakának katartikus pillanatai éppen az addig hivatalosan elhallgatott történelmi emlékezet feléledéséhez kötődtek, ám az egészséges közélet mégiscsak jövőorientált, nem ragadhat bele a közelebbi és a távolabbi múltunk eseményei körüli viták mocsarába.
Márpedik beleragadtunk, elég Horthy Miklósra gondolni. Az egykori kormányzó szerepét bántóan egyoldalúan és hamisan taglalta a szocialista rendszer emlékezetpolitikája – lásd: Horthy-fasizmus –, a demokratikus átalakulás hozta sokszínűség, a szabad viták keltette friss szellő ehhez képest üdítően hatott. Csakhogy a huszonöt évvel ezelőtti újratemetése óta – hiába születtek a nevével fémjelzett korszakról árnyalt történelmi munkák – egy lépést sem közeledett egymáshoz a két – leegyszerűsítve: baloldali, liberális, illetve nacionalista, konzervatív – politikai tábor hangadóinak Horthy-felfogása. Bayer Zsolt akkor a Népszabadságban szépen felmondta a kádárizmusban tanult leckét, hogy aztán húsz évvel később a Fidesz az úgynevezett megszállási emlékművel próbáljon lemosni minden felelősséget a kormányzó államáról az ország második világháborús katasztrófájáért.
Tér és történelem | Magyar Hang
A helyzet az, hogy a magyarság utolsó két évszázadának viharos történelméről nemhogy egységes, de semmiféle elfogadható közös vízióval nem rendelkezünk.
Az árnyalatok elmosódnak, utóbbira például Karsai László azzal a nyilvánvaló hamissággal válaszolt, hogy az 1944 márciusában bevonuló német megszállókat örömujjongással fogadta a lakosság. Horthy Miklósról az elmúlt évtizedekben pró és kontra minden elhangzott, a róla folytatott vita meddővé és egyre unalmasabbá vált; mostanra megállapíthatjuk, esély sincs arra, hogy valamifajta konszenzus szülessen a szerepéről a közéletben. Ha viszont így van, akkor a politikának le kellene vonulnia erről a csatatérről, a történészekre hagyva olyan információk előásását, amelyek esetleg új megvilágításba helyezhetik az ország egykori kormányzóját.
Az áruló Nagy Imre | Magyar Hang
Ha Nagy Imrét kritikai vizsgálat alá vonjuk, miért nem tesszük ezt másokkal is, például a tér névadójával?
Bár gyakran némi gúnnyal Antall József kabinetjét nevezték történész kormánynak, a Fidesz is egyre nagyobb érdeklődést mutat a múlt eseményeinek átértelmezése iránt. A kormányközeli sajtó mind vehemensebben taglalja azt az egyébként minden felső tagozatos iskolás által tudott tényt, miszerint Nagy Imre, az 1956-os forradalom mártír miniszterelnöke kommunista volt, s felelőssége a Rákosi-féle diktatúra számos bűnében kétségbevonhatatlan. Szerepéről azonban az újratemetése utáni években nagyjából kialakult a konszenzus, ezt akarja a mai hatalom megbontani aktuálpolitikai számításból szobra áthelyezésével.
Most, hogy elérkezett az úgynevezett őszirózsás forradalom, illetve az első világháborús összeomlás, a történelmi Magyarország szétesésének évfordulója, nagy nemzeti tragédiánk centenáriuma, az aktuálpolitikai szándékú historizálás újabb rohama alighanem tovább mélyíti az ideológiai törésvonalakat. Ady Endre már megkapta a magáét a kormánysajtóban: szerény véleményem szerint valóban igazságtalanul ítélkezett például Tisza István felett, ám közéleti tévedései költői nagyságát, magyarságát az utókor szemében sem kezdhetik ki. Attól tartok, a száz éve történtek felidézése csak felerősíti a jelenkor Magyarországának politikai megosztottságát, a hamis és erőltetett aktualizálás pedig szándékosan félresiklatja majd a közbeszéd irányát.
Veszett ügy, kínos emlék: összeomlás és forradalom | Magyar Hang
Egy százéves történet, amely nem tud múlttá válni.
A fentiekhez képest komikus elemeket is hordoz az őstörténet tematikájának politikai erőltetése: a tervezett magyarságkutató intézet alighanem megrendelésre dolgozik majd, miközben a kérdés kutatásának ma is megvannak a tudományos műhelyei.
Az emlékezetpolitikai viták kiprovokálásával a hatalomnak kettős célja lehet. Erősíteni a hívek összatartását, a múltból kijelölve újabb ellenségeket; és elterelni a figyelmet a jelen azon problémáiról, amelyek kezelésébe eddig beletörött a nyolc éve regnáló kormányzat bicskája. Emlékszem, 1990-ben az első szabadon választott parlament milyen élénk és színvonalas vitát folytatott a koronás kontra Kossuth-címer tárgyában. Utóbbi mellett nem az akkori liberálisok, az SZDSZ és a Fidesz képviselői érveltek a legékesszólóbban, hanem az MDF-es házelnök, Szabad György. Szimbolikus és megspórolhatatlan vita volt, méltó eredménnyel.
Káp isten és a finnugor árulás - „A tömegekben igény van a másfajta múltértelmezésre" | Magyar Hang
Miért foglalkoznak vezetőink a magyar nyelv eredetével, miért veszik elő hirtelenjében a régi, soha nem igazolt, ám számtalanszor cáfolt „érveket”?
Csak éppen kevesebb figyelem hárult azokra a gazdaság- és társadalompolitikai döntésekre – erőltetett és ész nélküli privatizáció, liberalizáció, csődtörvény, az apparátus az új rendszerhez csak látszatra lojális káderektől való megtisztításának megakadása stb. –, amelyek némelyike már az első pillanatban rossz irányba terelte az átalakulás folyamatát. A magyar politikai osztálynak mintha a múltról azóta is több gondolata lenne, mint értelmes terve a jövőről.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 25. számában jelent meg, 2018. október 31-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 25. számban? Itt megnézheti!
