Ez a szilveszter valóban különös volt. Egyszerre volt csöndesebb és zajosabb a többinél. Csöndesebb azért, mert az óév búcsúztatásának korai zárórával vetettek véget. Az éjfélt meg sem várták, a mulatságoknak jóval előbb be kellett fejeződniük – már ha voltak egyáltalán mulatságok. A kormány rendelete szerint a szórakozóhelyek és a mulatók kivételesen este tízig nyitva lehettek, szeszes italt azonban legföljebb déli 12-ig árusíthattak és szolgálhattak föl. A félhomályba borult kávéházakban nem üldögélt vendég, pezsgőspoharak nem csendültek, nem illatozott a malacsült, nem húzták a talpalávalót. Az emberek családi körben, egyszerű vacsorával köszöntek el az óesztendőtől, a sötét és néptelen utcákon alig mert bárki is járkálni.
Ez a szilveszter ugyanakkor zajosabb is volt az előzőeknél. A nyomasztó csöndet időről időre lövések zaja verte föl. Budapesten arról keltek szárnyra hírek, hogy a város több pontján lövöldözés tört ki, miközben ismeretlenek törnek, zúznak, fosztogatnak. Az értesüléseket a rendőrség később cáfolta és rémhírnek nevezte. A főkapitány ugyanakkor elismerte, hogy valóban sor került incidensekre.
A fiumei puskagolyó | Magyar Hang
Ha az az elejtett puskából származó golyó nem találja el a szerencsétlen Horthy Béla combját, bizonyos dolgok feltehetően másként alakulnak a magyar és a közép-európai történelemben.
Közülük a legnagyobb a Margit körúti fogház rabjainak este nyolckor kirobbant lázadása volt. Az elítéltek közül mintegy hetvenen-nyolcvanan előre szervezetten, egy éles füttyszóra elkezdték cellájuk bútorzatával verni az ajtókat, amire azok rendre megadták magukat. A rabok a folyosókra tódultak, és minden bizonnyal kitörtek volna az épületből is, ha az őrök előbb figyelmeztető, majd célzott lövésekkel nem állják útjukat. Az összecsapások során a börtönőrök közül is páran megsebesültek, a túlerő mindazonáltal diadalmaskodott, a lázadók megadták magukat. A városban, de az egész országban is uralkodó feszültségre jellemző azonban, hogy a lövöldözés hallatán a fogház környékén lakók közül azok, akik fegyverrel rendelkeztek, ablakaikból ugyancsak tüzelni kezdtek. Beletelt pár órába, mire a környék elcsöndesedett.
Nem véletlen, hogy a rabok éppen ekkorra időzítették a zendülést – fülest kaptak arról, hogy minden nyomorúsága mellett ez a szilveszteréjszaka a vártnál zajosabbnak ígérkezik. Budapest más pontjain is ropogtak a fegyverek. A rendőrséget például arról értesítették, hogy a ferencvárosi pályaudvar ostrom alá került. A főkapitány az újévi lapokban elmondta, hogy ebből egy szó sem volt igaz. Valójában az történt, hogy a laktanyákból kimenőt kapott, illetve a frontról visszatért, ám a közlekedési nehézségek, avagy otthonuk megszállása miatt Budapesten rekedt katonák ital híján lövöldözéssel és petárdázással szórakoztatták magukat. Tény és való – ismerte el a főkapitány –, ez a pánikon túl sebesüléseket is okozott: az eltévedt golyók katonákat és civileket egyaránt eltaláltak, többüket a mentők életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba.
Tanácsköztársaság-könyv: ferdítés nélkül, némi részrehajlással | Magyar Hang
Hangzatos, túlzó állításokat kíván cáfolni a Kérdések és válaszok 1918-1919-ről, ugyanakkor az óvatoskodó megközelítés épp rá sem jellemző.
Az újév tehát megkezdődött, ám ez sok örömre nem adott okot. Sőt még nyomorúságosabbnak ígérkezett, mint az előzőek. Miközben a miniszterelnök újévi fogadást adott híveinek, ahol a haladás szükségességét hangoztatta, a Népligetből arról érkeztek hírek, hogy kommunista érzelmű katonák és munkások csaptak össze a rendőrökkel. A járvány tombolása szerencsére csillapodni látszott: bár még történtek megbetegedések, a terjedés üteme lassult. Ám ez csupán egyedüli jó hír lehetett a sok rossz mellett. Fűtés és világítás alig volt, az ország éhezett, területe folyamatosan zsugorodott. Az újságok már nem is győzték sorolni, hogy mely városokba vonultak be idegen csapatok, ahol aztán nemegyszer véres összetűzésbe kerültek a helyiekkel. A háborúban győztes hatalmak eközben demarkációs vonalakat húztak, valamint újabb és újabb dekrétumokat intéztek a vesztesek felé.
Az emberek pedig kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy valami visszavonhatatlanul véget ért. Hiába fejeződött be a háború, az azt megelőző világ nem fog visszatérni: mármint az, amelyik tükörsimára polírozott kávéházi asztalokról, szódabikarbónával suvickolt ezüst evőeszközökről, és hatalmas, fényes kirakatokról szólt, ahol a lapok és a könyvek adomákkal voltak tele, az orfeumok színpadán kuplék és harsány tréfák csendültek fel, de a mozgóképszínházakban is folyton nevetett a nép…
Veszett ügy, kínos emlék: összeomlás és forradalom | Magyar Hang
Egy százéves történet, amely nem tud múlttá válni.
A vurstlizene azonban csak ideig-óráig tudta túlharsogni a színfalak mögött meglévő nyomort, és ezt a világot végül nem is a háború sodorta el – az csak olyan volt, akár a vihar, amely végül ledönti a belülről elkorhadt faóriást. Az a világ feszültségekkel és ellentmondásokkal volt tele, amelyek egyszerre robbantak ki akkor, amikor a hosszúra nyúlt XIX. század pontosan száz évvel ezelőtt, 1918 szilveszterén véget ért. Hiába próbálta megnyugtatni Dietz Károly főkapitány – majdani szövetségi kapitány, aki húsz évvel később világbajnoki ezüstéremig dirigálta a magyar labdarúgó-válogatottat – a közvéleményt azzal, hogy pánikra nincs ok, minden rendben megy. A gőz már emelgetni kezdte a fedőt, a forrpont közeledett, és a következő év, a ’19-es, a terror esztendeje (a vörösé és a fehéré) lett.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/1. számában jelent meg, 2019. január 4-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/1. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
