Legyél, lányom, fodrász!

Összeszorítja a száját, csak egy egészen vékonyka vonal marad az ajkából, úgy sepreget. Végérvényesen nyomot hagyott rajta az idő, egykor gyönyörűen ívelt arcán egyre mélyebbek a barázdák, dereka vastagabb, csípője szélesebb lett, léptei elnehezültek. Pedig nem öreg még, negyven sincs, a jobb családból való lányok ilyentájt mennek férjhez, és vállalkoznak az első lombikbeültetésre. Neki mást adott az élet. Alkoholista apa, éjszakai műszakot is vállaló, fiatalságát végiggürcölő anya. Szinte kamasz volt még, amikor belemenekült egy házasságba. Két gyönyörű lánya van, az egyik most érettségizett.

Élete egyik legboldogabb napja kellene hogy legyen a mai, ő azonban nem tud örülni. Sőt, talán még sosem láttam ennyire keserűnek. Megkapták ugyanis az sms-t, majd aztán a pecsétes levelet is, felvették a gyereket az egyetemre. Azt gondolná az ember, madarat lehet fogatni az anyával, aki eddig is azért dolgozott éjt nappallá téve, hogy a gyerekeinek megadasson, ami neki nem: tanulhassanak, hátha az kiutat hozhat a reménytelenségből. A valóság azonban ennél kiábrándítóbb. Ő annak idején, a kilencvenes évek derekán csak szakmáig jutott, ám még abban sem dolgozhatott sokáig, a multicég varrodájában este tizenegyig tartott a műszak, és nem volt, aki vigyázzon az akkor még néhány éves, tipegő gyermekeire. Így hát maradt a takarítás, orrvérzésig: ahhoz, hogy megéljenek, két munkahelyen, napi tíz–tizenkét órában kell kaparni mások mocskát.

„Tegnap közölték velem az államkincstárban, hogy az egyetemista gyerek után nem jár egy fillér családi pótlék sem, de ami még ennél is rosszabb, családi adókedvezmény sem. Vagyis a fizetésem 30 ezer forinttal lesz kevesebb (az eddigi 40 ezer helyett a kisebbik gyerek után már csak 10 ezer forint jár), a családi pótlék pedig 12 200 forintra csökken a 26 600 forintról. Miközben az egyetemista lányomnak lakhatást, utazást, könyveket kell fizetnem, több mint 44 ezer forintot vesznek el tőlem. Ha nem kap kollégiumot, elképzelni sem tudom, mit fogok csinálni” – mondja, és látni rajta, csak az hozhatna számára megkönnyebbülést, ha a gyerek mégsem menne egyetemre.

Eddig összeszorított ajkai közül most csak úgy ömlenek a keserűség szavai: „Mindent értük csináltam. A mai napig albérletben élünk, hiszen én nem örököltem senkitől egy forintot sem, többmilliós hitelt pedig nem vehettem a nyakamba két gyerekekkel. Nem kockáztathattam a súlyos eladósodást, és azt sem akartam, hogy az irgalmatlan törlesztőrészletek miatt nélkülözzenek a gyerekek. Megpróbáltam nekik megvenni mindent, hogy tanulhassanak, táborozhassanak, hogy normális ruhájuk legyen. Szocpol?! – nevet gúnyosan. – Legfeljebb 1,2 milliót kaptunk volna használt lakásra két gyerek után. A hiányzó tízest honnan kellett volna előkaparnom? Végigdolgoztam az életem, és most itt állok tehetetlenül. Ha az egyetemvárosban is albérletet kell fizetni, nem fogom tudni megoldani. Ha nem kap rendes ösztöndíjat, ha csak a drágább kollégiumba veszik fel… Jaj, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem jogász, hanem fodrász vagy kozmetikus akar lenni!”

És tudják, mi a legdurvább az egészben? Ha történetesen ez a fiatal lány nem akar diplomát, és „csak” szakmát választ, a családnak továbbra is járna mind az adókedvezmény, mind a családi pótlék. Ha ugyanis a diák érettségi után nem felsőoktatási, hanem közoktatási intézményben tanul tovább, akkor – legfeljebb annak a tanévnek végéig, amelyben betölti a huszadik életévét – jogosult családi pótlékra, adókedvezmény pedig ugye az után jár, aki révén a szülő jogosult családi pótlékra. Magyarul: az állam azt honorálja, ha a gyerek érettségi után fodrásznak tanul – nem lebecsülve ezt a szakmát –, azt azonban nem, ha orvosnak vagy mérnöknek.

Van, akit csak felháborít ez az elképesztő igazságtalanság, de azért kinyögi valahogy gyermeke taníttatását, de rengeteg családnak – évente akár több tízezernek – bizony ez leküzdhetetlen akadályt jelenthet. Orbán rendszere ráadásul éppen azoktól veszi el lehetőséget, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a felemelkedésre: az első generációs értelmiségiektől. Márpedig ha nem akarunk egész életünkben Európa öszszeszerelő üzemeként működni, igenis szükség lenne a kiművelt emberfőkre, hiszen – ahogy a legnagyobb magyar is megmondta – a nemzet ereje abban rejlik.

A mai kor – ha nem is a legnagyobb, de mindenképpen – leghatalmasabb magyarja azonban ezt egészen másképp gondolja. Neki tökéletes, ha a tömeg nem gondolkodik, nem olvas, nem ír. Csak dolgozik naphosszat, este fáradtan lerogyik a fotelbe, felszisszent egy sört, és bekapcsolja a híradót. Kapcsolgathat is, ugyanaz megy szinte minden csatornán. Négyévente pedig elmegy, és a megfelelő helyre húzza az ikszet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/35. számában jelent meg, 2019. augusztus 30-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/35. számban? Itt megnézheti!