Ezt olvastam az újságban: „Szinte minden népnél kialakult az a szokás, hogy a kovászból eltettek egy kiszárított darabot, amivel beoltották a következő kenyeret. Ezt hívták magkovásznak. Később a kenyérből is kivettek egy részt, ami belekerült a következőbe, és így generációkon keresztül rendelkezésre állt a család saját kelesztő anyaga. Ezt nevezték vidéken sütnivalónak.” Magától értetődő, hogy nekem egy csepp sincs – mármint sütnivalóm –, sőt azt sem tudtam, hogy honnan ered ez a pompás kifejezés.
Azoknak nem volt sütnivalójuk – bugyuta fehérnépeknek nyilván! –, akik nem figyeltek oda, és elfogyott a konyhájukból-kamrájukból a massza. Mehettek szégyenszemre kunyerálni a szomszédba. Vagy az anyósukhoz.
Sütnivalója napjainkban szinte senkinek sincs, ily korban élünk, nem állok a sütnivalótlansággal búsan, egyedül a nagy magyar pusztaságban. Egyfelől. Ám másfelől egyre többekről hallunk, akiknek van megint, egyfajta reneszánszt figyelhetünk meg ezen a fronton. Ami nem a hagyományok szerves-gondos folytatásának, inkább a semmiből történő újraélesztésüknek köszönhető.
Overground | Magyar Hang
Miként lehetséges, hogy számtalan kisüzemi sört megkaphatok szolid szakboltokban jóval kevesebbért mint a szuper- és hipermarketekben?
Mivel az élelmiszeripari forradalom menet közben felfalta gyermekeit, megrágta, megemésztette és kiürítette szegényeket tömegesen, és ez nem volt jó érzés, ezért ki kellett találni végre valamit. Ami szintén forradalom, de a legkevésbé sem ipari. Ellenkezőleg: kisipari. Hadd ne mondjuk, hogy kézműves, mert az már elhasznált és hervasztó. Hát igen, volt itt már erről szó többször: mondjuk a nemet a tömegtermékekre, mintha ezért fizetnének bennünket. Noha valójában mi fizetünk a nem tömegtermékekért, és gyakran nem keveset. Amikor megéri, nem sajnáljuk.
A különbség majdhogynem mindig sokkal-sokkal nagyobb. A különbség nem kétszeres vagy háromszoros, mint ahogy az a dolgok árában tetten érhető, mert végső soron nem is mérhető. Ami semmi, az nem annyit ér, amennyibe kerül, mert az nem ér semmit sem. Ilyen szimpla ennek a matematikája. Más kérdés: az is lehet átverés, ami valaminek mondja magát. Láttunk mi már karón varjút és önmagát kovászos cipónak hazudó kellemetlenséget.
Ugyanakkor mi történt a minap? Az, hogy vettem egy tudomásom szerint igazi kenyeret egy kissé hivalkodós stílusú delikáteszboltban. Mutatom, hogy azt kérem. Erre kérdezi az eladó lány, hogy szeletelje-e. Majd elájultam. Szóhoz se jutottam. Előre szeleteltetni a kenyeret olyan – az igazit –, mint kihúzatni a dugót a borosüvegből. Mint felpattintatni a sörösdobozt. Ugye, hogy ilyesmit nem szoktunk kérni eladó lányoktól? Megbuggyan. Szétesik. Szikkad!
Fogyasszák felelősséggel! | Magyar Hang
Miért a csiriz az úr? Jobban megéri? Olcsóbb a liszt, mint a zöldség? Könnyebb olyat készíteni, aminek nincs íze, mint olyat, aminek van?
Nem állítom, hogy soha nem fordulhat elő tósztkenyér a reggelizőasztalomon – egy márkát is bírnék mondani, amelyet konkrétan kedvelek –, csakhogy az egy másik műfaj. (Ittam már Nyakas chardonnay-t és Heinekent is. Saját kezű csavarzár-kitekerést és dobozfelpattintást követően.) De hogy a „rendes” kenyerek előre szeletelése mikor és – főként – miért terjedt el annyira, amennyire (nagyon-nagyon, sajnos), azt se nem tudom, se nem értem. Viszont ha van egy csepp sütnivalónk, akkor ne hagyjuk, hogy ilyet műveljenek az igazival is!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/2. számában jelent meg, 2019. január 11-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/2. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
