„Biztos vagyok abban, hogy Carl Schmitt nagyon büszke lenne Orbán Viktorra” – a múlt héten Donald Tusknak ez a túlhatalomtörvénnyel kapcsolatos, kétségkívül találó mondata kiütötte a biztosítékot a Fidesz vezetőségében. A kormánypropagandában válaszként megszülető primitív és balfék rágalmazási kísérlet (a Pesti Srácok vádjait Tusk náci nagypapájáról gyorsan átvették a Fidesz-médiumok) viszonylag gyorsan összeomlott.
Az bizonyos szempontból rejtély, miért váltott ki ennyire éles reakciót Carl Schmitt emlegetése, hiszen Schmittre a Fidesz-agytröszt mindeddig hivatkozási alapként, eszmei forrásként tekintett. Legutóbb a Szánthó Miklós-féle Alapjogokért Központ éppen a túlhatalomtörvény apropóján posztolta a Facebookon a talán legismertebb Carl Schmitt-idézetet: „Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt.”
A konzervatív, rendpárti, a liberális demokráciát elutasító nagyhatású jogtudósról és filozófusról a hazai közvélemény viszonylag keveset hallott. Életművét elemezni most nem érdemes, maradjunk csak a fenti idézetnél, a húszas évek elején napvilágot látott Politikai teológia első mondatánál, amelyre a magyar miniszterelnök esetében feltehetően Donald Tusk is gondolhatott. Schmitt a weimari köztársaság alkotmányossági anomáliáiból indult ki; úgy vélte, hogy a háborút követően megszületett köztársaság közjogi helyzete azért tarthatatlan, mert a szuverén szerepe többfelé – a nép, a parlament és a birodalmi elnök között – oszlik meg. Némi leegyszerűsítéssel élve a szuverén az, akinek az államiság fenntartását, az állam védelmét az alkotmányellenes erőkkel, a káosszal szemben biztosítania kell. A rendkívüli körülmények lakmuszpapír-szerűen mutatják meg, valójában ki vagy mi tekinthető annak.
Hamis fotóval esett neki Donald Tusknak a kormánymédia | Magyar HangAz igazi szuverén Schmitt szemében a birodalmi elnök, illetve 1933, a nemzetiszocialista hatalomátvétel után a Führer, aki fellép a forradalmi anarchiával (saját pártja második forradalmat követelő túlzóival) szemben a rend érdekében. Bár Schmitt 1933-ban maga is csatlakozott NSDAP-hoz, szinte bizonyos, hogy nem a nemzetiszocialista eszme vitte a pártba, attól ugyanis – annak eredetileg meglévő kapitalizmusellenessége, forradalmisága miatt – erősen idegenkedett.
Ahogy Techet Péter találóan megfogalmazza: „Ha Schmitt elméletében vezérfonalat kellene keresnünk, az mindenképp a pluralizmusellenesség, az állami egység, az állam védelme. […] Éppen ezért az 1933 előtti és utáni Schmitt kontinuitása az állam védelmében rejlik: ezen okból szorgalmazta 1933 előtt a náci párt betiltását, ezen okból támogatta az 1932-es Preußenschlagot [a rendkívüli állapot bevezetését Poroszországban Franz von Papen birodalmi biztosi kinevezésével], és ugyanezen okokból állt 1933 után a magát immár legitimáló és legálisan megerősített Hitler mellé, óvva és védve őt a nácik radikális szárnyától, főleg az SA részéről még mindig fenyegető államtalanító kísérletektől.”
Napjaink kormánybarát közgondolkodói, ideológiai háttéremberei közül nemcsak Szánthó Miklósék használják szellemi támasztékul Carl Schmittet. 2019-es kötetének előszavában Békés Márton például a Szuverén kilétét voltaképpen homályban hagyva (pontosabban a „népet” a kormánnyal egybemosva) vonatkoztatja a mai magyar helyzetre Schmitt gondolatát: „A »nyílt társadalom«, az államhatárok lebontása, a globális tőke logikájának korlátlan érvényesülése és a nemzeti keretek között gyakorolt demokrácia működésébe akadályként beiktatott »fékek és ellensúlyok« rendszere a liberális világrend fenntartásának érdekében dolgozik együtt. […] Vagy a szuverenitás forradalma győz, vagy a régi rend hívei. Miután »a szuverenitás oszthatatlan« (Carl Schmitt), a legkisebb szilánk lehasítása is vereség volna tulajdonosának. Ezért van nehéz dolga a Szuverénnek, mert csak akkor győz, ha mindent megvéd, míg az előjogvédők már akkor is nyernek, ha nem veszítenek el mindent. Manapság a demokratikus felhatalmazással bíró nemzeti kormány egy egész világgal kell, hogy szembe nézzen. Hasonló helyzetben, a szovjet impériumból való szabadulás idején, 1989-ben mondta Csengey Dénes a következőket, ami a mostani birodalomellenes, szuverenista szabadságharc idején is igaz: »Egyetlen megkerülhetetlen erő van Magyarországon: a magyar nép.«”
Barát és ellenség egyértelmű szétválasztására – Carl Schmitt gondolata ez is – nemcsak ebben a küzdelemben van szükség, hanem minden esetben. Hogy ez alatt mit is érthetünk, azt az LMP 2013-as szakadása alkalmával G. Fodor Gábor fogalmazta meg Schmittre hivatkozva: „Szerinte az a specifikus megkülönböztetés, amelyre a politikai cselekvések és motívumok visszavezethetők, a barát-ellenség megkülönböztetése. Ez a legvégső és egyben a legerősebb kritérium, mivel az összekapcsolódás és szétválás, az egyesülés és felbomlás intenzitásának legvégső fokát jelzi. Azért is a legerősebb, mert minden más ellentétet képes politikai ellentétté átalakítani, végső soron a liberalizmus lényegi depolitizáló törekvéseit is. A liberálisok ugyanis az ellentéteket a szellem és a gazdaság szférájában, valamint a megkülönböztetések létét tagadó egyetemes kategóriákban (például: emberiség) oldanák fel, ám a liberális semlegesítésnek és depolitizálásnak Schmitt szerint ugyancsak meghatározott politikai értelme van.”
Tusk megállapítására visszatérve: annak igazságát, hogy Magyarország szuverénje tartósan Orbán Viktor-e, valószínűleg jövőbeli folyamatok döntik el. A kormányközeli Alapjogokért Központ a maga válaszát a „kivételes állapotról határozó szuverént” emlegető Schmitt-idézetével a ugyanakkor meglehetős egyértelműséggel fogalmazta meg.
