Talán nem sértem meg a magyar politikusokat, ha azt állítom, az igazságtalan, méltánytalan trianoni békediktátum centenáriumának alkalmából a leginnovatívabb beszédet a Kárpát-medence közjogi méltóságai közül a nemrégiben beiktatott szlovák kormányfő mondta el. Igor Matovic a számunkra gyászos évforduló előtt a pozsonyi várba hívta meg a felvidéki magyarság képviselőit, amely tény már önmagában gesztusértékű. Hát még amit mondott! A Körkép felvidéki magyar portál által lefordított szöveg – amelyet magyar köszöntéssel indított a politikus – voltaképpen semmi többet nem tartalmaz, mint ami máskülönben természetes és normális lenne. De hát az elmúlt száz év kelet-közép-európai történelmét ismerve tudhatjuk, hogy sokszor az egyszerű, emberi megnyilvánulások a legforradalmibbak.
Igor Matovic nem a sebek feltépésére, illetve triumfálásra használta fel az alkalmat; ellenkezőleg, világossá tette, hogy a felvidéki magyarságot állama értékes, egyenrangú közösségének tekinti. Nem tagadta el a tényt, hogy Trianon mást jelent magyarnak és szlováknak, mégis közös történelemről, közös sorsról, közös feladatokról beszélt. A magyar királyok az ő királyaik is voltak – mondta például, amivel lényegében azonosult a hagyományos, nem etnikai alapú magyar nemzetfelfogással, a történelmi Magyar Királyságnak a Szent Korona országaiként való meghatározásával. Utalt arra, hogy a szlovákok is kivették a részüket a dualizmus korának nagy fejlődéséből, ahogy ma magyar hangokat is hallani a szlovákiai építkezéseken. – Nyomd a maltert, Pista! – idézte.
Jól tudom természetesen, hogy politikai számítás is lehet az ilyen gesztusok mögött. Ahogy azt is: a szép szó annyit ér, amennyi belőle a mindennapi gyakorlatban megvalósul. Mégsem lehet túlbecsülni egy ilyen megnyilatkozás értékét, már csak az időpontja miatt is. Matovic szövegére reflexből aggatjuk rá a példátlan jelzőt. Ha az 1945 utáni (cseh)szlovák politikára gondolunk, talán igazunk is van. Mégsem előzmény nélküli. Amikor Magyarország az első bécsi döntéssel visszakapta a Felvidék döntően magyarlakta sávját, a visszacsatolt területen élő szlovákság hasonló gesztussal találkozhatott. Horthy Miklós 1938. november 11-én, a kassai bevonulás alkalmából elmondott beszédében külön üdvözölte a „visszatért” szlovákságot, Igor Matovichoz hasonlóan ő is az összetartozásról, a közös múltról beszélt. Ráadásul szlovák nyelven olvasta fel a vonatkozó részt. Ennek a gesztusnak az emlékét is messzire repítették a történelem viharai.
Nyilván érdekes kérdés, hogy a magyar állam berendezkedő apparátusa mennyiben tette magáévá a kormányzó szavainak üzenetét a gyakorlatban. Mi már tudjuk, hogy a visszacsatolást euforikusan ünneplő, a Mindent vissza! rigmust harsogó tömeg öröme nem tartott sokáig, s a részleges igazságtételnek súlyos ára lett. Mégis emlékeznünk kell arra, hogy a magyar állam első embere – bármit gondoljunk is a történelmi szerepéről – ott és akkor a tisztesség, a normalitás, a jóakarat hangján szólt a szlováksághoz. Ahogyan most a szlovák kormányfő tette országa magyar lakosai felé fordulva. Van okunk óvatosan bízni abban, hogy most másmilyen lesz a folytatás.
