Mi a baj az ellenzékkel?

A hazai baloldal véleményformálói az utóbbi hónapokban minden korábbinál nagyobb nyomatékkal kérik számon rajtam az ellenzékre vonatkozó kritikai megjegyzéseimet. A közéletet kitöltő permanens választási kampány a végletekig hiszterizálja a pártok táborait, így aztán minden kijelentés az itthon egyedül működő mérlegre kerül: több vagy kevesebb szavazata lesz-e attól az ellenzéknek? Ez a hangulat mára addig fajult, hogy Hont András és Ceglédi Zoltán, a HVG publicistája Facebook-posztokban győzködi a „demokratikus” oldalt, hogy nem azért kritizálják az ellenzéket, mert fizetett Orbán-ügynökök vagy hasznos idióták, hanem mert értelmiségiek. Az MSZP kommunikációs igazgatója pár napja nyilvánosan vádolta meg Pető Pétert, a 24.hu főszerkesztő-helyettesét, hogy Fidesz-rendelésre dolgozik, mert Bangóné patkányozásáról le merte írni lesújtó véleményét.

Érdekes, hogy senkinek eszébe nem jut megkérdőjelezni annak az újságírónak az ellenzéki státuszát, aki a Jobbikról, az LMP-ről vagy akár a Momentumról elítélő véleményt közöl, az MSZP és a DK kapcsán viszont ugyanennek minden esetben virtuális lincselés által végrehajtott lejáratás a következménye. Csakhogy jól láthatóan az MSZP az a párt, amely élvezettel lubickol a NER közegében, legyen szó akár parkoltatásról, akár óriásplakátolásról, akár bármilyen egyéb mutyiról. S ez egyre többek számára nyilvánvaló – Pető Péter imponáló eleganciával válaszolt a Fidesz-bérencezésre: „azt kívánom az MSZP-nek, hogy fényes története során legyen egyetlen pillanata, perce, amikor éppen annyira van megvéve, mint mi, s annyira teljesít fideszes (vagy bármilyen más) megrendeléseket, mint mi”.

Hont Andrással és Ceglédi Zoltánnal ellentétben rám vonatkozóan valóban helytálló észrevétel, hogy többször írok a baloldal visszás ügyeiről, mint a kormányzó Fidesz viselt dolgairól. Vajon a nemzeti együttműködés rendszerének zsoldjában állok? Esetleg tisztességes okom van arra, hogy így járjak el? Nos, mindjárt két tisztességes okot is ismertetni tudok.

Egyrészt: az Orbán-rendszer aljasságáról számtalan írásom és nyilatkozatom látott már napvilágot, az utóbbi pár évben pedig sem a miniszterelnök személyiségének, sem a hatalomgyakorlás módjának, sem a közpénz lerablásának terén nincs újdonság. Ezt a rezsimet már százszor lelepleztem – csakúgy, mint sokan mások –, ha az újságírókon múlna, a nemzeti együttműködés rendszere már összeomlott volna. Orbán Viktorral szemben évek óta létezik az a hiteles és erős narratíva, amely bármelyik kampányban kellő muníciót szolgáltatna, hogy a választás után távoznia kelljen.

Lehetetlen nem észrevenni, hogy a döntő probléma az ellenzékkel van. Orbán Viktor ellenzéke alkalmatlan arra, hogy megszervezze magát, és győztes kampányt vezessen ezen a sok szempontból kiegyensúlyozatlan terepen. Hiába tapasztaljuk sokan, hogy az ellenzék impotens, az erős kritikai narratíva vele szemben továbbra is a Fideszé. Hiába látjuk, hogy baj van, és hiába tudjuk, hogy a baj nem az, hogy az ellenzék hazaáruló, bevándorláspárti vagy Soros György zsebében tanyázik – ezek hazugságok. Amíg azonban az értelmiség nem ad egy erős és valós magyarázatot arra, mi az ellenzéki pártok felelőssége a sorozatos kétharmados vereségekben, s mi a kitörési pont ebből a helyzetből, hanem bűnbakképzésre és politikai haszonszerzésre használja ezt a helyzetet, addig marad a kölcsönös ügynöközés, és minden Orbán Viktor kedve szerint alakul.

Ma a kormánynak van hiteles kritikája, a balliberális ellenzéknek azonban nincs. Egyedül annak van értelme, hogy az ellenzéki értelmiség súlyos konfliktusok árán megteremtsen az Orbán-rendszert okozó MSZP-vel és Gyurcsány Ferenccel szemben egy olyan kritikai narratívát, amely egy hiteles és kormányzóképes ellenzék kiindulópontja lehet, enélkül ugyanis a Fidesz kihívhatatlan. Hiába hangzik el ezerszer, hogy kilenc éve egyhuzamban lopnak, az már kiderült, hogy a magyar társadalom nem fogja leváltani őket az azt megelőző nyolc év tolvajaira.

Másrészt: azt, hogy a Fidesz egy autoriter és korrupt bagázs, még szavazóinak többsége is elismeri, s mindössze azért nem szavaz a leváltásukra, mert velük szemben nem lát vállalható alternatívát. Ők nem azzal győzhetők meg, ha a szavahihetetlen ellenzék tagjai még hangosabban üvöltik, hogy ezek lopnak meg hogy ezek fasiszták, s főleg nem azzal, hogy patkányozzák a Fidesz-szavazókat, hanem azzal, hogy az ellenzéki pártok képesek felmutatni egy olyan programot és politikai kultúrát, amely nem a 2010 előtti kormányzást reprezentálja, hanem valami annál jobbat.

Az ellenzék egyre kevesebb szavazóval, egyre csekélyebb hitelességgel és egyre szerényebb eszközökkel próbálja elbábozni az ország népének, hogy valós alternatívát képez Orbán Viktor rendszerével szemben – ez reménytelen stratégia: őszinte szembenézés nélkül és a múlt alkalmatlan garnitúrájával soha nem sikerülhet. A vitákat nem szabad többé megspórolni: a konfliktusok felvállalása nélkül az ellenzék pártjai legfeljebb sikertelenebbek lehetnek, mint a Fidesz – különbek semmiképp. Azzal kell bizonyítaniuk, hogy a rendszer valódi ellenzékét képezik, hogy konfliktusaik dacára képesek ügyek mentén együttműködni úgy, hogy senkit sem rekesztenek és senkit sem semmiznek ki. Nem elég leváltani Orbán Viktort – olyasvalakire kell leváltani, akire érdemes.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/18. Magyar Hangban? Itt megnézheti!