Egyre inkább arra jutok, hogy mind együttműködünk a NER-rel, ha úgy is tűnik, hogy nem – mondta lapunknak adott interjújában Tompa Andrea író. Legújabb, Haza című regénye mellett beszélgettünk az erdélyi bicskás férfiak toposzáról, a járvány miatti bezártságról és arról is, érzi-e a közösséget Mátyás királlyal.
– Időszerűtlen vagy épp nagyon is aktuális kérdéseket feszegető könyv a Haza? Adódik a kérdés, miután a migráció helyét átvette a járványtematika, és a „maradj otthon” üzenete. Kevésbé illik napjainkhoz a főhős, aki folyamatosan utazgat.
– Az irodalomnak ez a fő nehézsége, hogy mivel elég lassú műfaj, és egy regény évekig készül, az ember folyamatosan irrelevánsnak érzi, amit ír. Ha éppen nagyon aktuálisnak is véli egy adott pillanatban, két hét múlva már kevésbé. Nem lehet szerintem feltétlenül azt várni, hogy az ember majd elkapja a korszellemet. Bennem is megvolt persze, mikor a járvány alatt befejeztem a könyvet, hogy mennyire irreleváns, amiről én itt gondolkodom. De ettől még az emberi tapasztalatnak ez mindig része lesz, hiába, hogy most kevesebbet utazunk. És mindig ott lesz ez a fő emberi vágyak között, akkor is, amikor alig tud, vagy kevésbé ildomos megvalósulnia.
– Olyan téren mondjuk aktuális lehet, hogy sokan kint rekedtek egy másik országban, és hiába szeretnének hazalátogatni, nem tehetik meg szabadon. Esetleg volt rá pár hetük, mielőtt újra jöttek a korlátozások. Önnek is megvolt ez Erdély kapcsán?
– Igen, ez már közelibb tapasztalat lehet egy olvasónak. Távol van az otthonától, az elvágyódás folyamatosan kínozza, de az úttól való félelem is, elérhetetlenné vált a haza. És szembesül ilyenkor a kérdéssel, hol vagyok otthon, fel tudom-e oldani az idegenségérzetet a szülőföldemtől messze. Egyébként a járvány óta nem voltam Erdélyben. Furcsa módon nagyon kevés dolog hiányzik az előző életemből, de az egyik a Kolozsváron való ottlét.
– Tervben van, hogy megy, amint tud?
– Nemcsak tervben van, de igazából kötelező is, miután főállásban a kolozsvári egyetemen tanítok. Amint lehet normálisan tanítani és ott lenni, nekem ott is kell lennem, vissza kell térnem az ingázáshoz.
– Ha kell, bevállalja a több hét karantént, többszöri teszteléseket?
– Nem fogom. Azt hiszem, nem is kényszeríthetnek erre. Akkor marad az online oktatás. Olyan, amilyen. Kicsi előnyei és számos hátrányai vannak, de érdekes módon van előnye is.
– Erről nem az derült ki, hogy az általános bevezetése nem működik? Sokaknak még megfelelő gépük sem volt, amin tudtak volna tanulni.
– És már eleve az probléma, hogy a gyerekek elveszítik a közösséget, amiben tanultak és egymást is motiválják. A nehezen tanulók, a szegények még jobban leszakadtak az oktatásról. De nemcsak a szegény családokban van ezzel probléma, én azt tapasztalom, hogy a jobb módú családokban sem működik, a szülőket is megnyomorította, elsősorban az anyákat, mert ők tanulnak a gyerekekkel. Mi Waldorf-iskolába járunk, és látom, hogy az ottani pedagógia és a digitális oktatás mennyire inkompatibilisek egymással. Meg egyáltalán, még egy jómódú családnak is előteremteni annyi számítógépet, hogy a szülő is tudjon dolgozni, a gyerek is tanulni… Ez abszurdum. Egyetemi szinten még valamennyire, ha kényszerűségből is, de működik. Ott még némi előnyt is lehet tapasztalni. De családok mentek tönkre abba, hogy rágógumivá vált az élet. A munkaterület, családi élet és intimitás összekuszálódott, egy térbe került. Vagy egy parttalan tevékenységgé lett: felkelt az ember, leült a géphez, majd a munkája befejeztével felállt, és ennyi volt a nap.
– Érdekes módon most többen pozitívumként emlegetik, hogy régen az ember sokszor a faluja határát sem hagyta el. Miközben a migráció az elmúlt években jelentősen felpörgött, és vannak bőven, akik a menekülők letelepítését támogatták, de most a helyben maradást ünneplik.
– Ha nem léphetnék ki a házból, tehát egy olyan karanténhelyzet lenne, amikor még futni, sétálni, kimozdulni sem szabad, azt én nehezen viselném. De hát végső soron egy író mást sem csinál, mint hogy ül a szobában, és írja a szövegeit. Néha kimegy egyet levegőzni. Ez még belefér számomra.
– Nem kellenek az impulzusok, a gyakori találkozások ahhoz, hogy egy írónak megjöjjön az ihlete?
– Nem, igazából nem. Tudom, nem néz ki jól, hogy ezt mondom. Bizonyos dolgok azért kellenek a külső világból, de nem közvetlenül az íráshoz. Például rájöttem, mennyire hiányoznak a múzeumok, a könyvtárak. Jól megválogatott szellemi közösségek, események, amik gazdagítanak. De ezekből sem kell nagyon sok.
– Színházak?
– Abban a mennyiségben nem hiányzott, amennyiben én a munkámnál fogva jártam. De az, hogy legyen egy élményszerű estem, az igen. Hogy úgy érezzem, most velünk, közösen történt valami. Én nagyon könnyen és szívesen tudom az estéimet otthon tölteni olvasással, és más magányos tevékenységgel.
– Közösen történik velünk ez a járvány is, nem? Egy olyan rendkívüli történés, amit az egész világ egyszerre éli át. Tapasztalta ezt? Vagy mennyire csapódik le eltérően mondjuk az erdélyieknél és budapestieknél?
– Ez függ attól, egyénileg hogyan éljük át, milyen az egészségi állapotunk, mekkora a fenyegetettség-érzésünk és mekkora élettér áll rendelkezésünkre. Én például nem vesztettem el a munkámat, és ez nem is fenyeget egyelőre. Az emberiség pedig a fenyegetettségnek nagyon különböző szintjén van. Van egy ismerősöm, aki valóban beteg is volt, és a tizedik emeleti lakásában élt bezárkózva hónapokon át. Szörnyű lehet most színésznek lenni, még akkor is, ha valakinek megvan a rendszeres havi fizetése.
– A Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajló folyamatokhoz mit szól? Láthatóan vannak, akik még ebben a bizonytalanságban is inkább a kilépést választják, de nem alkusznak meg.
– Végtelenül elkeserítő, tehetetlennek érzem magam. Irtó gyorsan végezték ki az SZFÉ-t, amit eufemisztikusan modellváltásnak neveznek. Akik most felmondtak, őket tisztelem. Van, akinek van nyugdíja, vagy vállalkozása, tehát szabad és mehet. Akinek nincs semmije, vagy máshogy gondolja – például kivárja, hogy rúgják ki –, őket is tisztelem és megértem. Az előidézett helyzet abszurditása, hogy lehetetlen jól dönteni. Én a magam részéről biztos mennék. Elsősorban azért, mert sosem bírtam az intézményi fenyegetettségben való létezést, és sokra tartom a lelki nyugalmam. Ha ez utóbbit elveszik, biztos megyek. A döntések alkatiak is, nem csak morálisak.
– Az erdélyiséggel kapcsolatos sztereotípiákhoz hogyan áll? Vannak, akik szeretnek ezekre rá is erősíteni: Demeter Szilárd előszeretettel beszél egykori verekedéseiről, míg a Csíki Sör tulaja nemrég még a bicskáját is elkezdte kattintgatni egy 24.hu-interjú során.
– Én nőként mit vegyek elő? Maximum egy golyóstollat tudnék. Kolozsvárhoz szerintem ez is illik. Mulattatnak ezek a dolgok inkább, mintsem bosszantanak. Persze nagyon szomorú, ahogy az erőszakosság toposzait igyekeznek erősíteni. És még csak nem is feltétlenül ennek az erdélyi dimenzióját látom, hanem ezt a rossz férfiüzenetet. Tényleg ilyen férfiakként szeretnénk elképzelni a gazdasági és politikai elitet? Tegyék el gyorsan ezeket az eszközöket, és kezdjenek el valami másban gondolkodni.
– És milyen pozitív mintákat tudna mondani, amik az erdélyiséghez kapcsolódnak?
– A nyelvnek van egy különbözősége, de ezt nem tekinteném önmagában pozitívumnak. Ezt hozzuk magunkkal, de nem kezdhetjük el versenyeztetni a másikéval. Talán azt tudnám említeni, ahogy együtt élnek Erdélyben különböző kultúrák, még ha a sok száz évig létezett multikulturalitás ma már többé-kevésbé a múlté. Kolozsvár viszont feltétlenül sokszínű város. Ezzel együtt kéne járjon egyfajta képesség arra, hogy a másik kultúráját a magaméval egyenrangúnak lássam és természetesnek tartsam a különbözőséget
– A magyarországiak belső térképén ma mennyire szerepelhet még Kolozsvár?
– Nem nagyon. De hát ezzel mi is egy kicsit így vagyunk. Ha megkérünk egy kolozsvárit, hogy Debrecent és Pécset picit fesse fel mentálisan, szintén bajban lenne. Sok ismerethiány uralja most az országot, a modern Erdélyről nincs tudás, sokkal nosztalgikusabb ez a kép, rurálisabb, a hagyományokhoz kötődőbb. Pedig a modernitáshoz könnyebben tudnánk kapcsolódni, mint ahhoz, hogy valaki kaszával és ekével dolgozik a földeken.
– Az erdélyiekben is él valamilyen romantikus kép a magyarországiakról?
– Sok nemzedékre visszamenőleg is érzékelem, hogy él bennük egy nagy vágy Budapest iránt. Nem Budáról vagy Pestről van szó, ez a különbség ott nem is érzékelhető. Sokkal inkább volt A Főváros mindig is Budapest, mint Bukarest egy erdélyi számára. Ifjúkoromban sem Bukarestbe jártunk, ha nagyvárosi légkörre vágytunk. Ehhez a városhoz kapcsolódik valami, és ez nem nosztalgia, sokkal inkább egy erős érzés, hogy „nekünk is van fővárosunk.” Kérdés, ezt a vágyat ki hogy hálja el, mennyire engedi mélyre magában.
– Mennyivel volt ez más a rendszerváltás előtt, mint utána?
– Előtte mindig csoda és ünnep volt, ha Budapestre lehetett jönni. Volt akkoriban ez az utazási mizéria, a családokat igyekeztek megakadályozni, hogy egyáltalán együtt utazzanak. Tizennyolc éves koromig három utam valósult meg Budapestre, egyszer pedig nem engedtek ki. Illetve csak anyám és nővérem kapott útlevelet. Nyilván attól féltek, hogy majd tovább emigrálunk közösen. Ehhez képest a rendszerváltás után mégis csak hetente felülhettem a vonatra, és mehettem, ahova akartam. A bennem meglévő kíváncsiságot sokkal könnyebb volt utána kielégíteni. Románia annyira erősen börtönszerű volt 1989 decemberéig, hogy utána úgy éreztem, mindegy, hova, csak ki. Aztán Magyarországra érkezve engedhettem meg magamnak, hogy elkezdjek még messzebbre vágyni.
– A román rendszerváltást milyennek élte meg? Évtizedekkel később is visszatérő kérdése ez a román közéletnek, mint Corneliu Porumboiu filmje, a Forradalmárok (Volt-e vagy sem?) mutatja.
– Amit én az akkori nézőpontomból megéltem, az forradalom, de amit utólag felnőttként megértek, az inkább államcsínynek tűnik. Persze, több narratíva van arról, mi is történt akkor. Mai napig átbeszéljük a diákokkal például a Ceaușescu-házaspár kivégzése alapján készült előadást. Mit tud kezdeni a színház vagy egyáltalán a művészet ezzel a múlttal? Amit ott és akkor tapasztaltam, az viszont valóban forradalomnak tűnt.
– „Törvénytisztelő állampolgárként mindig szabályosan utazom és szabályosan létezem” – ezt a 24-nek mondta nemrég. Mit jelent ez a szabályos létezés? Épp írók esetében merül fel gyakran, mennyire szabad kiegyezniük a NER-rel, elfogadniuk azt, amit a mai magyar állam szabályos létezésnek gondol.
– Ez is talán az emigránslétből következik, hogy mindig megfeleljek a létező törvényi előírásoknak. Hogy pontosan úgy valljam be az adómat, ahogy kell, úgy utazzam, ahogy szabad. És aztán ne kelljen izgulnom, hogy majd jól lelepleznek. Persze, eközben magamat és a gyerekeket is arra tanítom, hogy a nem értelmes szabályokat felül kell vizsgálni, rájuk kell irányítani a figyelmet. Erősen hiszek a polgári engedetlenségben, és mindenben, ami erőszakmentes – ezért sem tetszenek az említett bicskázó és verekedő erdélyi fiúk. Egyébként egyre inkább arra jutok, hogy mind együttműködünk a NER-rel, még ha úgy is tűnik, hogy nem. Bizonyos szempontból elkövetők vagyunk magunk is. Egy országban élve ez kikerülhetetlen. Elfogadunk bizonyos meghívásokat, igent mondunk bizonyos pénzekre. Vannak persze gyomorforgató dolgok, amikben én sem veszek részt. Akkor próbálok hátrább lépni, amikor nagyon közvetlenné válik a kapcsolat köztem és a rendszer között. De ha valaki kiköltözik az erdőbe, és azt mondja, hogy márpedig veletek nem, akkor az életét csak ez az elhatárolódás fogja meghatározni.
– A Demeter-féle PIM-vezetésről egyébként mit gondol?
– Szerintem a PIM önmagában normálisan működik. Nem látok ott igazán felháborító eseményeket. Igaz, nem is foglalkoztat annyira, hogy közelről figyeljem. Ami felháborít, azok Demeter Szilárd nyilatkozatai, a beszédmódja, a hatalmi arroganciája. És az, hogy valaki ma ezzel az attitűddel fontos kulturális intézményt vezethet. Eközben sok lelkiismeretes ember dolgozik még ott, az intézmény egésze nem hasonul a vezetői retorikához.
– Azt is szokta Demeter mondani, hogy az íróknak el kell vinniük mindenfelé a könyveiket. Hogy ne csak egy adott fővárosi réteg érdeklődjön, hanem mondjuk egy kis borsodi falu lakói is. Ezzel hogy áll? Ha például ebben az újpesti kávézóban körbekérdeznénk, hányan ismerhetnék a regényeit?
– Itt Újpesten egy olvasómról biztosan tudok, ő rendszeresen megszólít. Plusz a könyvtárban megvannak a könyveim, ki szokták azért venni. Egyébként nem hiszem, hogy sokan ismernének innen. De hát ez rendben van így, én nem írok ötven- vagy százezer olvasónak. Nem is biztos, hogy lenne ekkora olvasói réteg szépirodalomra ma. Ezek naivitások. Az irodalom rétegzett, mindig volt populáris irodalom és bulvár, miközben a lakosság nagy hányada semmit nem olvas. Naivitás, hogy az írók írjanak a nemolvasóknak, és tegyék őket olvasókká. Ebben egy jó magyartanár és a családi szellemi hagyományok sokkal többet segíthetnek.
– És ki ez az újpesti olvasó, aki mindig megszólítja?
– Tegnap is összetalálkoztam vele, kijár abba az erdőbe madárlesre, ahova én futni. Olvasott velem egyszer egy interjút a Nők Lapjában, aztán utánam kiáltott: „nem is tudtam, hogy maga író!” Hát, ahogy ott loholtam izzadtan, abban a pillanatban én sem éreztem magam annak. Érdekelte Trianon, ezért elment a könyvtárba, és elolvasta az ezzel kapcsolatos könyvemet. Azóta is mindig kiált valamit utánam. Legutóbb épp azt, hogy szerepeltem egy listán, amin „Kolozsvár kiválóságait” szedték össze. „Mátyás királlyal kezdődött a lista, és magával végződött”, kiáltotta, én meg nagyon megörültem.
– Érzi a közösséget Mátyás királlyal?
– Annyi személyes közöm van hozzá, hogy Kolozsvár főterén áll a bronzszobra. A városbeliek mindig azt mondják, hogy „találkozunk a ló farkánál”, ami Mátyás lovára vonatkozik. Szóval gyakran belefutok.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg, augusztus 7-én.