Mintha 2019 hirtelen 1949-cé változott volna át

Tüntetni akkor is becsületbeli ügy, ha nem érünk el vele semmit – olvashattuk ki Zsoldos Attila szavaiból az MTA vasárnapi demonstrációján. Hogy a kormány Akadémia-ellenes politikáján a felvonulás valóban nem fog változtatni, azt a hatalom eddigi hajlíthatatlan, tényleges párbeszédre képtelen magatartásából világosan kikövetkeztethette mindenki. Hallgatni viszont nyilvánvalóan akkor sem lehet, ha a helyzet reménytelen. Protestálni erkölcsi kötelesség nemcsak az erőszak, az akadémikusokra és Akadémiára szórt hazugságok ellen is.

Katona Csaba történésszel beszélgetek. Ahogy belemelegedünk, egyre keserűbbé válik a hangja. Kétségtelen, hogy keserűségre bőven van ok. Mert hazug a vád – mondja –, hogy a hazai tudományosság a Palkovics-féle lefejezésig, tehát a tudományos intézetek kézi vezérlés alá helyezése előtt figyelmen kívül hagyta volna a fenntartó, vagyis a magyar állam szempontjait. Az MTA intézetei eddig is felülről jóváhagyott munkaterv alapján működtek, az elvégzettekről pedig munkabeszámolót készítettek, amelyet a kormányzat rendre jóváhagyott. Nem igaz hát, hogy a magyar tudósok mindeddig l’art pour l’art módon „kutatgattak”. Ugyanakkor tény: a tudomány autonómia nélkül fabatkát sem ér.

A vádak meglehetősen átlátszók. Ha pedig így van, joggal merülhet fel, mi lehet a hatalom valódi szándéka – az elkergetett CEU-tól a legyalult Akadémián át immár a likvidált Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete Közalapítványig (röviden ’56-os Intézet) tart a sor – a tudományos világ, a szándékától eltérő elképzelések, ideák és nézetek üldözésével. Az MTA jelentős vagyonnal rendelkezik, EU-támogatásban is részesül – ismerve az eddigi gyakorlatot, mindez nem elhanyagolható szempont.

Hogy az ideológiai okok legalább olyan fontosak, abban sem lehet kétség, elegendő csupán a történettudomány elleni hadjárat lépéseit végignézni. Harmadjára pedig ott áll előttünk a bántóan pragmatikus haszonelvűség. Ahogy Pálinkás József korábbi MTA-elnök lapunknak adott interjújában megfogalmazta: „Ki akarják jelölni, milyen területen kell kutatási és innovációs eredményt felmutatni, és a tudományt teljes mértékben a gazdaság érdekeinek alárendelni. A cél illuzórikus, még a nagy országok esetében is minimum kétes kimenetelű. Az igazán jelentős tudományos eredményeket ugyanis nem lehet előre kiszámítani. A tudomány autonóm, nem tud tehát csak megrendelésre dolgozni.”

A helyzet világos. Mintha kollektív időutazásban vennénk részt, mintha 2019 hirtelen 1949-cé változott volna át: a tudós társait cserbenhagyó, kormányhivatalnokká lett Palkovics László mögött a múlt árnyai, a Magyar Történelmi Társulatot lefejező Andics Erzsébet és a Magyar Tudományos Akadémiát gleichschaltoló Alexits György tűnik fel. A szóhasználat, a szókészlet nagyjából ugyanaz, a hatalom hangja cseng belőle.

Figyelmünket ennek szellemében irányítsuk most egy pillanatra a kifejezetten megalázó módon legyilkolt 1956-os Intézetre. Mi lehetett a bűne a tudós közösségnek a kőbunkóval dolgozó hatalom szemében? Mit olvashatunk majd indoklásul a kormánymédiában? Hogy „nem volt képes a magyar társadalom fejlődését helyesen megvilágítani, fordulatainak igazi okait feltárni?” „Hiszen legégetőbb problémáinkat megkerülte…”

Ki mondta ezt? Régi elvtárs vagy valamelyik újsütetű fideszes purifikátor? Tulajdonképpen mindegy. Saját felelősségünk, hogy ha tehetjük, ne asszisztáljunk a szégyenletes játékhoz. Így tettek például azok, akik letiltották saját vagy a felmenőik által adott, az intézetben őrzött életútinterjúk további kutatását. Személyes megjegyzés: a kérdésben magam is levonom a rám háruló családi konzekvenciát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/23. számában jelent meg, 2019. június 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/23. számban? Itt megnézheti!