Végül a tengerpartra menekültem a városból. Rómát huzamosabb ideig nem tudtam elviselni. Az utcákat járva tényleg az volt az érzésem, hogy nem nekem találták ki. Kérdés persze, hogy akkor kinek. Nem mintha nem lettek volna megkapó részletek, olyan képek, amelyek majd sokáig megmaradnak. A második világháborús angol katonai temető a Porta San Paolo közelében, vagy a Római Magyar Akadémia egyik tornyából kinézve a tetőteraszok idilli rengetege. Három nap alatt az ember amúgy sem lát semmit egy városból. Illetve nagyon is sokat lát, csak mindez nem más, mint egymásra rakodó képek kaotikus halmaza. Mihez kezdjek ennyi képpel.
A többiek csodálkoztak is, hogy minek megyek a tengerhez. Itt vagy Rómában, erre lemész a tengerpartra. A tenger tényleg jobban érdekelt. Persze nem ez a pontos kifejezés. Dehogy érdekelt, egyszerűen látni akartam. Korán reggel indultam el. Legalább egy órát gyalogoltam, mire a vasútállomásra értem. A Tevere partját követő sétány üres volt, néhány afrikai aludt csak a támfal széles könyöklőjén. Most mintha mégis láttam volna valamit a városból. A kora reggeli fény szinte áttetszővé tette a vízparti épületeket. Végre nem turista voltam, hanem valaki, aki a kora reggeli Rómában gyalogol. A folyón hatalmasra nőtt sirályok vitették magukat az áramlattal. Néha a telefonom képernyőjére pillantottam, ahol egy lassan mozgó kék kör mutatta, hogy merre járok épp.
Orgona | Magyar Hang
Akkor, amikor meg kell felelni minden egyes átkozott pillanatban, nem lehet életmódot váltani.
Egy telefonos applikáció segítségével bárhová odatalálhatok. Ami tulajdonképpen nevetséges. Egy műhold hathatós támogatásával nyugodtan kószálhatok az Örök Városban, nem fogok eltévedni. A vonatot, ami inkább hév volt, mint vonat, sikerült elérnem. A Római Magyar Akadémia portása igyekezett felhívni a figyelmem arra, hogy ez bizony egyike a város legveszélyesebb, legkoszosabb járatainak, ahol nem árt, ha résen van az ember. Veszélynek, kosznak a nyomát sem láttam. Úgy látszik, a hölgy régóta nem járt már Magyarországon és talán elfelejtette, hogy milyen állapotban vannak mifelénk a vasúti szerelvények. A vonaton szinte mindenki a telefonját bámulva ült, ez alól a velem szemben ülő körülbelül nyolcvanéves asszony sem volt kivétel.
Élveztem, hogy tökéletesen idegen vagyok itt, ezen a tengerpart felé tartó vonaton. Egy szinte hajléktalannak tűnő afrikai férfi, aki mellettem ült, félhangosan énekelt. Hatalmas szatyor volt előtte, amiből különféle felfújható állatok és strandlabdák lógtak ki. Egyike volt azoknak a végtelenül szomorú látványt nyújtó férfiaknak, akik a kihalt strandokon hordozzák körbe ezeket a krokodilokat és delfineket, annak reményében, hogy valaki majd vásárol belőlük.
A tenger látványára nem lehet felkészülni. Egyszer csak befordulok egy sarkon, és az utca végében megpillantom. Tudom, hogy a közelben van, mégis váratlanul ér, szinte zavarba jövök, amikor meglátom. Egy szűk kis utca végében ez a horizontig elérő ragyogás. Végül mindenhonnan csak a templomok és a természet képei maradnak meg igazán. Vagy egy arc, egy ötven körüli nő arca egy kávézóból, ahogy rámosolyog a mellette ülő férfira. Ilyen finoman megmunkált, a szépségét mégis szinte rejtegető arcot nagyon ritkán lát az ember.
Karácsonyi bulik | Magyar Hang
A kórháznak nincs pénze céges összejövetelre (sosem volt), csak egy csenevész fenyőre telik, december huszadikán faragja talpba L. Józsi, a karbantartó.
A tengerbe mélyen benyúló betonmóló korlátján üldögéltem aztán sokáig. Ostia jellegtelen tengerparti házait, épülő szállodáit igyekeztem nem észrevenni. Eszembe jutott egy tizenöt évvel ezelőtti kép, amikor az Északi-tenger egyik fürdőhelyén, a kihalt strandon észrevettem egy kövér, szeplős lányt, aki egy strandszékben ülve zokogott. Az ölében egy könyv hevert, Margaret Atwood Surfacing című regénye, amelyet magyarul én is olvastam nem sokkal korábban. Odasétáltam hozzá és a tenger felé mutatva valami olyasmit mondtam neki, hogy this is the real surfacing. Mentségemül csak annyit hozhatok fel, hogy rettenetesen másnapos voltam az előző éjjel elfogyasztott tekintélyes mennyiségű rozspálinkától. Másnaposan képes vagyok idegeneket akár angolul is megszólítani, magam sem tudom, miért. A lány erre még erőteljesebb zokogásban tört ki, amire már nem volt válaszom. Szégyelltem magam a hatásvadász mutatványom miatt, noha tényleg csak vigasztalásnak szántam.
A kihalt ostiai strandon aztán órákig gyalogoltam. Bedeszkázott ablakú, omladozó büfék az egyre kíméletlenebb napsütésben. A kikötő felé tartó, pöfögő halászhajók. Simára koptatott, hatalmas uszadékfák a hullámtörő gát kövein. Sehol egy öltöző, ahol a fürdőnadrágomat felvehetném. Végül egy butiksor vécéjében öltöztem át. A butiksor túlsó végétől nem messze áll egy szobor, azon a helyen, ahol Pier Paolo Pasolinit, a filmrendezőt és költőt 1975. november 2-án rejtélyes körülmények között megölték. Felrémlett, hogy egy régi barátnőmet az egyik első randevúnkon Pasolini Salo, avagy Sodoma 120 napja című filmjére vittem el. Nem volt szerencsés választás.
Sitt és hó | Magyar Hang
„Nagyon szívesen lapátolok sittet, ha az, akinek ez dolga lenne, eljön helyettem rendelni az egészségházba.”
Lassan szállingózni kezdtek az első strandolók és velük együtt a végtelen köreiket rovó, elgyötört arcú strandjátékárusok. Lemerültem és igyekeztem minél tovább a víz alatt tartani magam. Amíg a víz alatt vagyok, olyan, mintha egyszerre mindenhol lennék.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 8. számában jelent meg, 2018. július 6-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
