Nem Orbán Viktor ügyes, mi, polgárok vagyunk gyengék

Az elmúlt hetekben számos olyan belpolitikai fordulat történt, amely mély önvizsgálatra késztetett. Számtalanszor kellett szembesülnöm azzal, hogy a saját politikai (jobboldali, de kormánykritikus) közegem az enyémmel ellentétes közéleti magatartást várna el tőlem. Gyerekként belém ivódott, hogy a demokratikus (konzervatív nyelvezetben polgári) normákért síkra kell szállni. A kormánykritikus jobboldalon viszont most az a minta rajzolódott ki, hogy a polgári értékek csorbulása ellen nem egészen polgári magatartás szót emelnem. Hogy voltak ellenzéki pártok, amelyek nem fogadták el az egy tál lencsét, és nem adtak zöld utat az időkorlát nélküli felhatalmazásnak, és nekem nem lett volna szabad örülnöm ennek. De – szerintük – nem volt bölcs felháborodnom azon sem, amikor egy politikus asszonyt emberi méltóságától fosztottak meg.

Miként kell értelmezni az időkorlát nélküli felhatalmazási, a túlhatalomtörvényt? A kormánykritikus jobboldali közeg szerint nem volt érdemes hangsúlyt fektetni a törvényre, mert az csak az ellenzéknek szánt csapda volt, amelybe az szépen bele is sétált. Ráadásul Orbán Viktornak egyébként is túlhatalma van. Valóban: már a koronavírus előtt túlhatalma volt, de az előbbi állítások nem súlyosak így is éppen eléggé ahhoz, hogy felháborodjunk rajtuk? Megütközni azon, hogy az életveszély és a súlyos gazdasági krízis árnyékában a miniszterelnök energiáit az ellenzékkel vívott aljas küzdelem köti le? Ezen fel kell háborodni!

Azon pedig el kell szomorodni, amire Zárug Péter Farkas mutatott rá cikkében, hogy az időkorlát nélküli rendkívüli felhatalmazás ötlete a mi kudarcunk, jobboldali polgároké. Mert egyszerre kellett volna felszólalnia Erdő Péternek, Bogárdi Szabó Istvánnak, Köves Slomónak, a Professzorok Batthyány Körének, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének, akadémikusoknak, művészeknek, sportolóknak, akik a politikai jobbhoz közelebb érzik magukat, hogy ilyet értünk, a mi nevünkben nem lehet tenni. A túlhatalomtörvény körüli vitában erre a mozzanatra érdemes fektetni a hangsúlyt. Erre a mulasztásra. Nem pedig Orbán Viktor zseniális csapdájára. Magára vessen az az ország, és magunkra vessünk mi, ahol ilyen piti kommunikációs győzelmek számítanak komoly politikai sikernek.

Nézzük a Szabó Tímeáról szóló gyalázatos, álnéven írt cikket. Itt azért nem lett volna szabad felháborodnom, mert ez is csak egy gumicsont. Jobboldali közegben inkább arra kerül a hangsúly, hogy Szabó Tímea is félreérthetően fogalmazott, amikor felemlegette a külhoni magyaroknak küldött maszkokat. A nemzetre káros indulatokra játszott rá azzal, hogy konfliktust generálna az anyaországi és a határon túli magyarok között. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Szabó Tímea beszédében megemlítette Horvátországot és Észak-Macedóniát is, amelyek pedig már nem azok a tipikus „visszacsatolni vágyott” területek, felszólalását pedig be sem fejezhette.)

A vírus előtti, homályba borult messzeségben történt Niedermüller Péter rossz nyilatkozata, amikor úgy sikerült fogalmaznia, mintha rémisztő képződménynek tartaná a fehér keresztényeket. A polgármester feltehetően nem ezt akarta mondani, a baj csak az volt, hogy bocsánatkérés helyett ő sértődött meg, mert félreértették félreérthető szavait. Akkor az egyház a közélet botrányainak hosszú hallgatása után megszólalt. Most, amikor a patinás múltú Magyar Nemzetben egy szerkesztett, átolvasott, megemésztett, ellenőrzött cikkben egy politikust tudatosan megfosztják emberi méltóságától, hallgat.

És hallgatnom kellene nekem is, mert csak „hisztizik” az, aki a dehumanizálást elutasítja. Nem Orbán Viktor zsenialitásának köszönhető az, hogy áthaladnak rajtunk trükkjei, mint kés a vajon, hanem nekünk. Annak, hogy a mi közéleti immunrendszerünk felmondta a szolgálatot. Amikor felébredne a politikai ösztön, hogy tiltakozzunk valamiért, azonnal elfojtjuk, mert tiltakozni, petíciókat írogatni csak a lesajnált liberális, „diplomás kommunista” (Orbán Viktor miniszterelnök Hunter S. Thomsontól lopott mondása – a szerk.) értelmiség szokott. Holott még a tényleg nem túl hatékony petíciózás sem értelmetlen, mert tematizál, közösséget épít, különösen akkor, ha kimunkáltan van szavakba öntve.

A NER-t erősíti az a mentalitásunk is, hogy nem merjük a rosszat határozottan elutasítani addig, amíg nincs kéznél a jó alternatíva. De tiltakozásunk esetleges következménye is elriaszt minket. „Ne tiltakozzunk a kormány ellen, mert milyen rossz már ez az ellenzék!” Vagy: „Ne tiltakozzunk egyes tettek ellen, mert ellenzékinek, sőt megalázóan hisztisnek fognak bélyegezni minket!” A rosszat nem azért kell elutasítani, mert már az ajtóban dübörög a jó alternatíva, hanem azért, mert a rossz az rossz. Szidalmat is fogunk kapni azért mindig, ha szót emelünk a rossz ellen, mert a rossz az rossz, és nem akarja, hogy tiltakozzunk ellene. Ráadásul amíg a jobboldali polgári közeg ilyen bátortalanul képviseli saját értékrendjét, soha nem is lesz jó jobboldali alternatíva, hiszen nem követeljük meg!

Meglehet, a miniszterelnököt dicséri, hogy mi elnémultunk az értékeinkért síkra szállni, de ez milyen dicséret? Minket illet a dorgálás, nem Orbán Viktort a dicséret.

A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/19. számában jelent meg május 8-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/19. számban? Itt megnézheti!