Pedig olyan ígéretesen, az előzetes várakozásaink fölé ígérve indul a film!
A Pesti balhét korábban feltehetőleg kevesen várták volna az év nagy magyar dobásának. A koronavírus-járvány viszont mindent felülírt. A kényszerű bezárások után Lóth Balázs akció-vígjátékát hirdették az első új magyar filmként, ami igencsak fokozta a várakozásokat. Még akkor is, ha ez csak részben igaz, elvégre Hajdu Szabolcs szkeccsdrámája, az interneten debütált Békeidő is frissen érkezett a mozikba. De az inkább a művészfilmek kedvelőit érhette el inkább, míg a Pesti balhé az első igazán közönségcsalogató, multiplex-barát alkotás.
Utóbbi kapcsán érdemes is leszögeznünk, hogy könnyen bejöhetnek a készítők várakozásai. A Pesti balhé valóban pörgős, akciódús munka lett, amiben ezek mellett bőven jut hely a poénkodásra is. Ha azt nézzük, hogy az elmúlt években a két legfárasztóbb magyar mű, a Valami Amerika 3. és a Pappa Pia is közönségsiker lehetett, akkor semmi okunk azt gondolni, hogy a Pesti balhénak ez nem jöhet össze.
Na, ne legyünk igazságtalanok: Lóth Balázs nagyjátékfilmje nem azonos kategóriában helyezkedik el az utóbbi időszak legrosszabb magyar alkotásával, a Pappa Piával. Viszont sajnos azt sem mondhatjuk, hogy klasszisokkal jobb lenne.
Ezúttal egy fordított képrablós sztorit kapunk, a hasonló filmekhez hasonlóan egy ezeréves baráti társasággal a középpontban. A küldetés célja meglepő módon nem az lesz, hogy ellopják a Picassót, hanem hogy becsempésszék az árverésre barátjuk festményét – így megtévesztve a vagyonos sznob licitálókat. Nem szeretném elszpojlerezni a fordulatokat, de erre nincs is szükség, mert ennyi leírásból már mindenki kitalálhatja, mi fog itt történni. És sajnos pontosan az is következik: a társaság egyik tagjának már nincs kedve a régi balhékhoz, de aztán persze meggyőzik, és először sikerrel járnak, aztán mégsem, aztán mégis, aztán… Tényleg felesleges részletezni, nem sok meglepetés akad benne.
A korábban felfedezni vélt Ocean's Eleven-párhuzam a filmet látva is áll. A Pesti balhé ügyesen sorol be a hasonló elemeket egymás mellé pakoló, a nagy előd sikerére áhítozó B-kategóriás produkciók mellé, ami miatt felerészben olyan ez, mint a legtöbb hasonló munka. Tehát a nem túl sok dimenziós karakterek valóságidegen helyzetekben bohóckodnak, egyre elvadultabb szituációkba kerülnek, mégis úgy ússzák meg azokat, mint Leslie Nielsen a Csupasz pisztoly-filmekben az ünnepségek és a fél város látványos romba döntését.
Miközben a film, mint írtuk, ígéretesen indul: az összeesküvő gyerekeket látjuk egy hangulatos jelenetben, rögtön fel is idézve a Tim Burton-remek Nagy hal vonatkozó képsorait. Aztán viszont minden elromlik. A táborozó, titkos akcióra induló fiatalok ugyanis nem sokra rá premier plánban figyelhetik a felügyelő tanárok szexjelenetét (!), hogy aztán menekülés közben felgyújtsák a házat. Ezért csak egyikük viszi el a balhét, ő viszont súlyos árat fizet érte.
Aztán máris évtizedekkel később vagyunk, hőseink egyike gazdag luxusingatlanban él, a másik még mindig szeret indiánszerkót ölteni, a harmadik sikertelen festő, akinek az apja dühében felgyújtja a fiú színvonaltalannak tartott alkotásait.
Az életidegen hülyéskedést az alkotók azzal akarják oldani, hogy jellegzetesen magyar utalásokkal zsúfolják tele a filmet, többek között képbe hozva a Mézga családot, a Liza, a rókatündért és Demjén Ferenc dalát, A szabadság vándorait is. Helyenként olyan ez, mintha a Rossz versek motívumait ötvöznénk egy hollywoodi egykaptafával, plusz a kétezres évek magyar közönségfilmjeinek rossz hagyományaival. Emiatt aztán egy teljesen identitászavaros akciómarháskodást kapunk, aminek a végén, persze, már azt a kérdést feltéve szemlélik szegény festőnk nem túl jól sikerült képét: mi ez, konceptuális naiv, esetleg trash art? Válaszért talán a rendezőt lenne érdemes keresnünk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/31. számában jelent meg július 31-én.
