Százéves s meglehetősen reménytelen próbálkozásunk a Trianon-traumán való túllépés, a trianoni lelki zsákutcából való kikecmergés igénye.
„Erdély egy vizsga volt”
Arra, hogy a sebre miként lehetne olyan gyógyírt találni, ami túllépve a kizárólagosan magyar szempontokon és fájdalmon bevonja a kérdés rendezésébe a Duna-völgyi nemzeteket, már a Horthy-korszakban – amikor a revízió kérdésében érthető módon széles konszenzus uralkodott nálunk – több, az akkori hazai mainstream szemlélettől elütő, kifejezetten marginálisnak tekinthető felelet született. Nem utasították el a revíziót persze azok sem, akik a sérelmeken túllépni kívánó, megbékélést és őszinte barátságot hirdető felfogásukkal „kilógtak a sorból”.
Markáns és „különc” felfogást képviselt például Németh László. Harmincas évekbeli romániai látogatása után többek között ezt írja: „Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítást, s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle…” Németh úgy véli, vállalni kell kisnemzeti mivoltunkat, meg kell találnunk a kialakult körülményekből fakadó pozitív lehetőségeket, a régi viszonyok restaurálása helyett a közép-európai identitástudat és nyomában az összefogás megteremtésére kell törekednünk: „Cseh, szerb, román, német: ellenség, tanítja a régi patriotizmus, én azonban a Rajnától az orosz határig az etnográfiai és nemzeti sérelmek fölött egy új vállalkozás körvonalait látom, mely testvérré teszi az ellenséges népeket.”
Az esetleges revíziót is e történelmi kiegyezés keretében gondolta el, amely nem csupán területi, hanem sokkal inkább a (határon inneni és túli) magyarság szellemi-kulturális egybefonódása, hiszen „az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó: az integer magyarság.” Németh persze nem kergetett illúziókat: tisztán látta, hogy a (kelet-) közép-európai megegyezésre egyelőre igen csekély a lehetőség, erre az utódállamok részéről sincs fogadókészség. Ugyanakkor kétkedve fogadja a német közreműködéssel megvalósított területrendezést is: „Mi bármely rész-revízió, ha egész sorsunknak nem vagyunk gazdái többé?” – írta 1940-ben.
„Mindezt ki kell bírni”
Ha némiképp más formában, de végeredményben a Németh László-ihoz hasonló elképzelések születtek a vesztes háború után is. Egyértelműnek tűnt, hogy az adott körülmények között – amikor az ország nemzetközi renoméja a mélyponton volt – más lehetőség, mint a történelmi megbékélés (és az egyedül lehetséges részleges revízió kizárólag és ideális esetben Romániával szemben) nem adódik.
Alternatívaként a korábbi versailles-i – köztük a trianoni – igazságtalanságok meghaladására fogalmazódtak meg azok a kérészéletű konföderációs tervek, amelyek elsősorban a Szovjetunió ellenkezése miatt még embrióformát sem ölthettek. A Dimitrov–Tito-féle Balkáni Unió a bolgároknak és az albánoknak kínált volna gyógyírt területveszteségeikre, a tényre, hogy mindkét esetben jelentős nemzetrész került a határ másik oldalára. (Tito állítólag beleegyezett volna, hogy a leendő államszövetségen belül egyesítsék Albániát és Koszovót, Bulgária pedig megkapja Szerbia bolgárok lakta részeit, miközben Macedónia bulgáriai területekhez jut. Volt olyan verzió is, amely Magyarország és Románia csatlakozásával is számolt.)
A magyar–román vámunió, távlati célként pedig az államszövetség ötlete már 1945 nyarától napirenden szerepelt a két országban. Hogy az érdekeltek ezt mennyire gondolták komolyan, mennyire szánták a románok a békeszerződés előtt a magyarok leszerelésére, további viták tárgya. A magyarul anyanyelvi szinten beszélő, korábban Budapesten diplomázó román miniszterelnök, Petru Groza eleinte valószínűleg őszintén hitt a Lajtától a Fekete-tengerig terjedő „egységes blokk” lehetőségében. A további tervezgetéseket azonban a partiumi revízió, a trianoni határok visszaállítása és a már említett szovjet tiltás értelmetlenné tette.
Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békével Kis-Magyarország határai véglegessé váltak. „Mindezt ki kell bírni” – vázolta a demokratikus körülmények között adódó egyetlen lehetőséget Bibó István. A szerződést el kell fogadni – vélte Bibó –, és be kell tartani többek között a határon túl rekedt magyarok érdekében. Bibó a trauma meghaladására kettős megoldást ajánlott: a szomszédokkal való kapcsolatok baráti megerősítését és az ezer év alatt rokonunkká vált szlávság kulturális és politikai közösségébe való belekapcsolódását, egyúttal a dán példa követését, „akik Schleswig-Holsteinnak 1864-ben történt elvesztése után kiadták a jelszót, hogy az elvesztett tartományokat az országon belül kell visszaszerezni”.
A kommunista rendszer, a szovjet blokk létrejötte azonban a trauma feldolgozásáról való gondolkodást sok egyébbel együtt száműzte a nyilvánosságból. Valamiféle „rendezésre” ugyanakkor szükség volt már csak a tábor egysége, „közös élete” érdekében is: a csehszlovákiai magyarok nyílt üldözése a kommunista hatalomátvétel után lassanként megszűnt, 1952-ben pedig a sztálini nemzetiségi politika jegyében megalakult a (valódi önkormányzattal persze nem bíró) Magyar Autonóm Tartomány a Székelyföldön.
„Tragikus életérzés”
A Kádár-rendszer hallgatásán, illetve semmitmondásán túljutva a rendszerváltozást követően a téma – a hasonló módon szőnyeg alá söpört antiszemitizmus-zsidóság-holokauszt kérdéskörrel együtt – reneszánszát élte. Trianon esetében szinte egyszerre tért vissza a Horthy-korszakbeli és a közvetlenül a háború utáni, a kelet-közép-európai megbékélést kereső szemlélet. Az előbbi Bibó szavaival elhozta a „tragikus életérzés” vészes és üres frazeológiájának feltámadását, ugyanakkor ezen túl semmit sem volt képes nyújtani, legfeljebb legendákat gyártani. (Például arról, hogy új szomszédaink felajánlották nekünk azokat a területeket, amelyekkel „nem tudtak mit kezdeni”. Kárpátaljára és a Baranya-háromszögre az Antall-kormány azonban nem tartott igényt.)
A másik (végeredményben a Németh László-i, bibói felfogáshoz hasonló, valamiféle modern mutáns) kétségtelenül előremutatóbb felfogás – az európai integráció segítségével, a határok átjárhatóságával a magyarság idővel túl tud lépni a traumán – is illúziónak bizonyult egyelőre. Szilágyi Ákos a mi hazai hibánkat egy 2015-ös írásában abban a súlyos mulasztásban látja, hogy Magyarország az 1920 utáni huszonöt, majd az 1945 utáni negyvenöt, végül az 1989 utáni huszonöt évben sem volt képes valóra váltani „a társadalmi integráció és vele együtt a polgárias politikai és gazdasági fejlődés” kisnemzeti létlehetőségét. Ezáltal a „sivatag törvénye” érvényesült, vagyis „a képzelt nemzetet a valóságos nemzet folyamatos pusztításával akarták ezen a helyen, e hazában megmenteni”.
Kétségtelen, a mindennapokban is érezhető tény: a trianoni zsákutca, a trauma máig fogva tart minket, szabadulni eddig sem dühödt próbálkozásokkal, sem radikális önmegtagadásokkal, sem romantikus illúziókkal nem sikerült. Egyelőre maradunk itt, megrekedve. Való igaz: most is hiányzik a „polgárias és gazdasági fejlődés” lehetősége. Sajnos úgy tűnik, szomszédainknak sem különösebben érdeke sem a lelki kiegyezés, sem az, hogy fájdalmunktól lassan felszabadulva továbbléphessünk.
Az utódállamok a határon túli magyarokkal máig a szűkkeblű nacionalizmus szellemében bánnak, a területi és a kulturális autonómia megadásának lehetőségét kegyként kezelik vagy egyenesen elutasítják. Tehetünk mi bármit, de amíg a külhoni magyarság sorsa érdemben (és az eddigieknél jelentősebben) nem változik, bizony benne maradunk lassan százéves traumánkban. Nagyon hiányzik odaátról az olyan empatikus gondolat, hang, mint például a cseh irodalomtörténészé, Bohumil Dolezalé, aki Trianon 80. évfordulóján így írt a Lidové Novinyben: „Több megértéssel kellene lennünk magyar szövetségesünk iránt, aki ebben a kérdésben önhibáján kívül nagyon bonyolult helyzetben van, és nem kellene hallgatnunk azokra, akik nyugtalanságot és gyűlöletet kívánnak szítani.”