Tisztelt lakók, látják, elkészült a ház, egész szépen ki lett tatarozva. Szeptember elsejére, ahogy ígérték, levonult a brigád, még maradt egy-két apró hiba, de mindent egybevetve…
J. Vilmos, lakóbizottsági elnök elégedetten nézett körül. Az 1907-ben épült, hatvanéves pesti bérházra jócskán ráfért a szépítés. Apám minden lakógyűlésen ott volt. Mint orvost, a tisztaság ügyei foglalkoztatták leginkább. Kíváncsiságból én is vele tartottam. Két emelet, földszint, szintenként négy tanácsi bérlakás. Ja, és plusz egy a földszinten, B. honvédelmi miniszter elvtársnak valami rokonsága, özvegy asszony, jelentős munkásmozgalmi múlttal. A nyáron leválasztottak itt neki egy lakást nagy hirtelen. Jöttek a kerületi tanácstól, lefoglalták két szomszédos lakás gangra ablakos cselédszobáját, ezeket az utcafronttal egybenyitva alakították ki a kis garzont. Elkészültek vele, míg az emeleten tataroztak.
Karácsonyi bulik | Magyar Hang
A kórháznak nincs pénze céges összejövetelre (sosem volt), csak egy csenevész fenyőre telik, december huszadikán faragja talpba L. Józsi, a karbantartó.
Hogy B. miniszter rokonának miért éppen a mi lakóházunkban kellett az a harminchat négyzetméter, senki sem óhajtotta megkérdezni. J. Vilmos üdvözölte az új lakót, az bemutatkozott, tessék csak Rózának szólítani. A magas rokonságról nem ejtett szót, de azt mondta: tőlem nincs mit félni. Érezte, van a lakókban némi ellenérzés. A házmester szólalt fel: most, hogy vége a tatarozásnak, a lépcsőház, a pincelejáró meg valamennyi gang föl lett mosva, vigyázzunk emberek a tisztaságra. Van itt azért egy probléma, szólt megint J. Vilmos lakóbiz. elnök. A tatarozó vállalat vagy két köbméter sittet hagyott a hátsó udvaron, a házkezelőségnél azt mondták, alkalomadtán elviszik, de most nincs rá kapacitás.
Akkor szólalt meg az új lakó. A Róza. A mozgalmi asszony. Meg kéne kérdezni a házkezelőségen, tudnának-e teherautót biztosítani, ha a sittet a ház férfi lakói talicskáznák ki az utcára. Egy kis társadalmi munka, nem igaz? Valamelyik délután álljanak össze brigádba, aztán tavasszal fel lehet ásni az udvart palántához. Virágot én szerzek, a kertészeti vállalatnál jó kapcsolataim vannak.
Az első emeleti W. Rezső idős korát emlegetve azonnal kimentette magát, de szolgált mindjárt tanáccsal: nem lesz ez könnyű, a sittet az udvarról tizenkét lépcsőn cipelve lehet csak az utcára juttatni. De van megoldás: le kell fektetni egy pallót, azon tolni a talicskát.
J. Vilmos lakóbiz. elnök szavazásra bocsájtotta a kérdést. Ha magamat, mint tizenévest ma visszatekintve, a hadra foghatók közé sorolom, összesen öt férfi jöhetett szóba. Hárman igennel szavaztak, apám nemmel. Ő, akit gyermekként idejekorán ház körüli mezőgazdasági munkákra fogtak, és fizikai erőnek egykori tornászként sem volt híján, most azt mondta:
Orgona | Magyar Hang
Akkor, amikor meg kell felelni minden egyes átkozott pillanatban, nem lehet életmódot váltani.
Már elnézést kedves asszonyom… Róza? Nos, kedves Róza, én ellenzem az egészet. Ez nem társadalmi munka. Az más. Egész más. Nézze csak… nagyon szívesen lapátolok sittet, ha az, akinek ez dolga lenne, eljön helyettem rendelni az egészségházba.
Büszke voltam. Apa sohasem félt véleményét kimondani. Mások helyett dolgozni, azt már nem. A többiek is visszavonulót fújtak. Róza le lett szavazva. November elején jött két erős ember, teherautó állt a kapu elé, a sittet egy óra alatt elszállították. Az udvar meg maradt, ahogy volt, virágtalanul. Aztán… őszre tél, karácsonyfa, tizenkét gongütés, vízkereszt, cudar február.
Néhány nap iskolai szünet, délelőtt szánkózás a közeli templomdombon, este káprázatos, gyönyörű havazás. Elnéptelenedett az utca. A házmester meg a két fia reggeltől kétóránként kimentek, tisztították a járdát, tolták le a havat, sóval szórtak, söpörtek. Nyolc órakor a csillogó fehér estében újra, már sokadszor aznap, nekiláttak. A havazás állandó győzelemben volt. Mire a ház egyik végén befejezték, kezdhették előröl a másikon. Emeleti ablakunkból néztem őket. Apa mellém állt. Fiam, menjünk le, segítsünk nekik. Kamaszos pimaszul vágtam vissza. Miért is kéne nekem mások helyett dolgoznom? Te sem vitted ki a sittet. Apa nyugodt maradt. Mindig, ha igaza volt.
Segíteni kell! – mondta nyomatékkal. Nézd csak, alig bírják. Induljunk! Tagoltan, nagyon csöndesen szólt. Tudtam, ha így beszél, fellebbezésnek nincs helye. Máris a kabátjáért nyúlt. Anyám aggódott; aztán meg ne fázzatok. A házmester tiltakozni próbált. Apa hajthatatlan volt. A hópelyhek hideg gallért borítottak a nyakunkra, jutott ing alá is, csípte a bőröm. Este kilenckor a havazás hirtelen abbamaradt. Még dolgoztunk egy darabig, aztán a házmester a sötét égre nézett. Nem hitte, hogy tényleg vége. Na, akkor fájront. A hólapátra támaszkodott, lehúzta kesztyűjét, puszta kézzel verítékes homlokát törölte. Apát kapacitálta; egy stampó pálinkát, doktort úr? Tréfából engem is kínált.
Apa elfogadta. Én otthon ittam anyám forró teáját. Azt az estét valamiért a múló idő mind élesebb körvonalakkal rajzolja emlékezetembe. Noha ötven éve már annak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 3. számában jelent meg, 2018. június 1-jén.
