Skócia a függetlenség bűvöletében

Boris Johnsonnak nincs joga arra, hogy egy újabb függetlenségi népszavazás útjába álljon – állította magabiztosan a Skót Nemzeti Párt (SNP) vezetője, miután a decemberi előre hozott választáson az SNP a Skóciának fenntartott 59 westminsteri mandátumból 48-at megszerzett, s ezzel a brit parlament harmadik legerősebb frakcióját alakíthatta meg. Nicola Sturgeon, Skócia „első minisztere”, vagyis kormányfője diadalmasan hangsúlyozta, hogy hazájában Johnsont és a brexitet egyaránt elutasították.

Valóban tény, hogy a választást a vártnál is nagyobb arányban megnyerő, 365 mandátumot szerző konzervatívok Skóciában sokat veszítettek: a 13 mandátumukból csak 6-ot tudtak megőrizni, míg az országosan is súlyos kudarcot szenvedő Munkáspárt itt mindössze egyetlen mandátumhoz jutott. S mivel a kampányban az SNP arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jelöltjeire adott szavazat nem csak brexitellenes állásfoglalás, hanem egyúttal a függetlenségre adott voks is, Sturgeon gyorsan be is jelentette, hogy már 2020 második felében meg akarja tartani a második függetlenségi népszavazást. London „a végtelenségig nem akadályozhatja a skót nemzet akaratának érvényesülését” – jelentette ki, híveinek nagy ovációja közepette.

A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, hiszen a brit állam keretében Anglia és Skócia sorsa az elmúlt három évszázadban a lehető legszorosabban összeforrt, és e kapcsolat nem volt épp hátrányos az utóbbi számára – és ma sem az. Sturgeontól persze már korábban is hallottuk a fentebbi érvelést. A Skót Nemzeti Párt régi követeléséről van szó, s bár a 2014 szeptemberében kiírt függetlenségi referendumon 55:45 százalékos arányban az egység megőrzéséhez ragaszkodók győztek, a szeparatista tábor ezt csak átmeneti kudarcnak tekintette. (David Cameron akkori miniszterelnök azzal a feltétellel egyezett bele a népszavazásba, hogy kölcsönösen elfogadják, az eredmény legalább „egy generáció életére” fog szólni.)

Az SNP azonban a függetlenséget „soha el nem múló álomnak” tekinti, hogy a kudarc után lemondó vezére, Alex Salmond memoárjának beszédes címét idézzük. A népszavazási vereség egy időre mégis kifogta a szelet a szeparatista mozgalom vitorláiból, ám a 2016-os brexitreferendum új lökést adott neki, Skóciában ugyanis az országos trenddel ellentétben a többség, 62 százalék elutasította az EU-tagság felmondását. Innentől fogva kézenfekvő érvként szolgált a Salmond helyére lépő Sturgeon számára, hogy „Skóciát nem lehet akarata ellenére kirángatni Európából”.

A 2017-es – szintén előre hozott – választáson az SNP ugyan meglehetősen rosszul szerepelt, hiszen a 2015-ben elnyert 56 westminsteri mandátumából csak 35-öt tudott megtartani, viszont Theresa May tehetetlenkedése, s a brexitsaga vég nélküli elhúzódása ismét fölerősítette a függetlenségpártiak hangját. 2019 tavaszán pártja konferenciáján Sturgeon bejelentette, hogy az általa vezetett edinburgh-i kormány kidolgozza az újabb függetlenségi népszavazásra irányuló törvényjavaslatot.

De van-e joga Skóciának arra, hogy saját döntésével népszavazást írjon ki a függetlenségről? Bár e kérdést éles viták övezik, a rövid válasz az, hogy nincs. Az országrésznek széles körű autonómiát, saját parlamentet és kormányzatot adományozó 1998-as törvény ugyanis világosan kimondja, hogy a skóciai parlament kizárólag a westminsteri törvényhozástól kapott felhatalmazás alapján teheti ezt meg jogszerűen. (A sűrűn emlegetett 30. paragrafus szerint Edinburgh olyan területen is alkothat törvényt, így pl. népszavazás kiírásáról, amely a Westminstert illeti, de csak az utóbbi engedélyével.) Erre pedig nemigen lehet belátható időn belül számítani, mert Boris Johnson miniszterelnök több ízben is a lehető leghatározottabban elutasította az SNP-nek ezt a követelését. Kérdés persze, meddig bírja majd London a „demokrácia” nevében ránehezedő nyomást.

Sturgeon mindenesetre nem ok nélkül áll óvatos politikus hírében: egyértelművé tette, hogy ragaszkodik a törvényes felhatalmazáshoz, hiszen, amint kifejtette, Katalónia példája is azt bizonyítja, az ellenkező út „nem vezet függetlenséghez”. Azt viszont nem zárta ki, hogy bíróság révén próbálja meg kikényszeríteni London hozzájárulását. A jogi kifogásolhatatlanság már csak azért is fontos a szemében, hogy ne adjon az Európai Unió számára lehetséges támadási felületet, az áhított függetlenség elnyerése után ugyanis szeretné a lehető leggyorsabban helyreállítani Skócia tagságát. Sikerük esetén Anglia és Skócia között határ emelkedne, s hogy ez mennyi gondot vetne fel, arról képet kaphatunk az ír sziget reflektorfényben álló problémáiból. Ez az út tehát még akkor is rögösnek ígérkezik, ha eltekintünk attól, hogy Madrid már a 2014-es népszavazás alkalmával jelezte, hogy Katalóniára tekintettel vétót emelne Skócia csatlakozásával szemben.

A skót nemzeti mozgalom tehát közvetlenül fenyeget az Egyesült Királyság felbomlásával, de a szétválás drámáját még korai lenne biztosra venni. Az EU-ból való kilépés többségi elutasítása még nem feltétlenül jelenti az Egyesült Királyságból való kiszakadás támogatását is; elvégre az SNP az összes skóciai voks 45 százalékával szerezte meg a 48 mandátumát, s 2014-ben is ilyen arányban szavaztak a függetlenségre. Ennél nagyobb támogatottságot a YouGov decemberi közvélemény-kutatása sem mért. Annyi azonban biztos, hogy a konzervatívok igen kemény küzdelemre számíthatnak a Skót Nemzeti Párttal – az egyetlennel, amely rajtuk kívül győztesen került ki a decemberi választásból.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg január 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/1. számban? Itt megnézheti!