Söprés

Olvastam az online újságban egy érdekes összeállítást arról, hogyan söpörte el a rendszerváltás a mainstream magyar popzene akkori sztárjait – egyikért sem volt kár –, és ezenközben megnéztem a kettéhasadt Neoton együttes egyik felének klipjét is, amelyet gondosan beleágyaztak a szövegbe. Hát nem volt az a kifejezett esztétikai csimborasszó.

Mégis megérte, mert cserébe rájöttem, hogy a 90-es évek a vizuális környezetszennyezés évtizede volt. Mondjuk, az elsabrinásított Szulák Andrea sokkoló látványa nélkül is lehetséges lett volna hasonló következtetésekre jutnom – úgyszólván séróból –, hiszen elég felidézni a korszak legendás lila zakóit, susogós melegítőit és makkos cipőit. Azt már zárójelben jegyzem meg – anélkül, hogy kitenném a zárójelet –, hogy igazságtalan vagyok: sokkal különbek például a 80-asok sem voltak a márvány répafarmerekkel és az egekig tupírozott szénaboglya-frizurákkal. Nem sok minden lehet viccesebb a divatnál, nem is értem, minek az a sok humoros műfaj, labdába sem rúghatnak egy korszerűtlen környezetbe helyezett egykori korszerűség árnyékában.

Azt is olvastam az újságban, hogy az úgynevezett mai fiatalok egyre mérgesebbek az öregekre – a gonosz boomerekre –, akik állítólag ellopták tőlük a gyerekkorukat, a jövőjüket és az egész bolygót ráadásul. Tokhal-vonóval. Kemény vádak. Azt még nem látom, hogy ez egy igazi generációs hadakozás előszele-e, de kíváncsian várom, hogy kibontakozzanak a jelenség valóságos körvonalai. Régóta ment már a nyafogás, hogy a mai fiatalok sorjázó nemzedékei istenigazából nem akarnak semmit, csak minél több pénzt keresni, és ha egy mód van rá, minél kevesebb munkával. Meg hogy jönnek, nyomulnak, önmegvalósítanak, tagozódnak, öregszenek, de semmi több. Egyszerre puhák és akarnokok, magukkal törődnek, pulyát se szívesen csinálnak, holott üzekednek, mint a nyulak. Ezek az újak ellenben – lám – már mások.

Annyiból jópofa ez a boomerezés, hogy ugye épp azok lopták el a gyerekkorokat, a jövőt és a bolygót – tokhal-vonóval –, akik annak idején akkorákat lázadoztak, hogy utólag hajlamos volt nagy generációnak nevezni őket a szakirodalom. Hogy mekkora volt a lángjuk a füstjükhöz képest, arról szerteágazó vitákat is nyithatnánk, mindazonáltal zsenge kamaszkoromban bizony szomorú voltam, hogy alig egy-másfél évtizeddel ugyan, de lemaradtam róluk. Arra nem emlékszem, mikor jöttem rá: nem biztos, hogy az idő számít, a földrajznak is jelentős a szerepe önazonosságunk formálásában. Mi tagadás, elég röhejes lett volna, teszem azt, a Szovjetunióban kollektív kifogásokat támasztani a jóléti társadalom vívmányaival szemben. Sok más dologgal szemben ugyanakkor nem lett volna röhejes. Egzaktabban: röhejes – na az nem.

Azóta sok víz lefolyt az összes folyókon, és pont a földrajz az, amelynek sokkal kisebb a szeparatisztikus szerepe, mint harminc-egynéhány évvel ezelőtt. Bár továbbra is biztos vagyok benne, hogy nem ugyanabban a faluban élünk mindannyian, és hogy nem lenne hülyeség vigyázni a kulturális identitások sokszínűségére, mégis érteni vélem, mekkora a tét. Úgyhogy most van az, hogy nem lennék a jóléti társadalom vívmányai helyében. Meg persze azokéban sem, akiknek muszáj lesz tényleg lázadni ellenük. Szó se róla, drabális feladatot kaptak globálisan – ám ha bírják, söpörjék csak el a mainstream sztárjait korszerűen. Egyikért sem lesz kár.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/3. számában jelent meg január 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/3. számban? Itt megnézheti!