Száz év őrület – Gondolatok Trianon évfordulója kapcsán

Idén száz éve, hogy Párizs mellett egy olyan békediktátumot kényszerítettek Magyarországra, amelynek hatásairól, következményeiről és az általa gerjesztett konfliktusok megoldásáról a mai napig sem sikerült értelmes párbeszédet kialakítani sem Magyarországon, sem a környező államokban. Az idő szorít, a viharfellegek pedig gyülekeznek.

Bízzunk benne, hogy a történelem nem ismétli önmagát – jóllehet, ha 2020-ban körülnézünk a nemzeti bezárkózást hirdető „jobboldali”, valamint a kommunisztikus világállam felé menetelni kívánó „baloldali” populisták jelszavait visszhangzó világunkban, könnyen érezhetünk valami hasonlót, mint amit éppen száz éve érezhettek azok, akik egyre kevésbé tudtak hinni abban, hogy az első világháború után egy jobb és igazságosabb kor köszönt az emberiségre. És ha már a világ egyik fele olyan lelkesen kap rá újra a nemzeti türelmetlenség ízére, mit várjunk a Kárpát-medencében, ahol egy máig megoldatlan konfliktushelyzet kialakulásának évfordulójához hangolgatnak valamennyi oldal nemzeti romantikában utazó politikusai? Magyar kártya, Trianon évfordulójának nemzeti ünneppé emelése és temetőgyalázások az egyik oldalon, elkeseredett „nem, nem, soha”, ökölbe szorult kéz és külügyminiszteri szájkarate a másikon. Az őrült csatazajban pedig csak egyvalamiről fogunk keveset hallani: a megoldásról.

Az, hogy miért jutottunk ide, mára nagyrészt történelem. A második világháború után Közép- és Kelet-Európában berendezkedő szocialista rendszerek receptje a nemzetiségi kérdések rendezésére nagyjából ugyanaz volt, mint a bármilyen más, rendszerükből és világképükből kilógó jelenségre adott válaszuk: hallgass. A szocializmus bukása után pedig a nemzetiségek közötti konfliktusok éppen ott folytatódtak, ahol 1945 után elfojtották őket. Ezen nem segítettek sem a nacionalista húrokat pengető politikusok, sem pedig az a nyugati hozzáállás, amely Közép-Európában mindenáron egyből nyugati közéleti kultúrát és békés, demokratikus építkezést akart látni, a rendezetlen kisebbségi kérdések felvetését pedig – nyilván nem függetlenül a Balkánon vagy a Kaukázusban kirobbanó valódi fegyveres összetűzésektől, de nem is segítve a rendezést – veszélyes nacionalista kilengéseknek és háborús uszításnak tekintette.

De nekünk, magyaroknak is van okunk az önvizsgálatra, hiszen az, hogy az elmúlt 30 évben a trianoni traumát és a határon túli magyarság problémáit nemhogy kibeszélni nem sikerült, de az egész témakör egy politikai törzsi harc áldozatául esett, jelentős részben a mi hibánk is. Valamennyi oldalé, ha van még értelme 2020-ban ilyesmiről beszélni. A rendszerváltás utáni balliberális oldal Európára és a liberalizmusra hivatkozva az egész problémakört letagadta, felvetését nacionalizmusnak bélyegezte, és amely csúcsát Gyurcsány Ferenc 2004-es nemzetárulásával érte el, amikor a legújabb kori magyar politikában először program szintjére emelte a magyar emberek egymás elleni hergelését és riogatását. De nem volt ártatlan a 2004 előtti jobboldal sem, hiszen megoldások felvázolása helyett nemzetpolitikájának alapjává a múltba révedést és az álmodozást tette. Orbán Viktor pedig erre a két alapra a magyar történelem egyik legarcátlanabb politikai rendszerét építette fel.

Nemzetegyesítés helyett a nemzet NER-esítése

Jellemző, hogy a Fidesz, amely 2004. december 5-éig csak nagyon óvatosan és kelletlenül foglalkozott a határon túli magyarokkal, a népszavazás után azonnal meglátta a politikai potenciált a több százezer szavazóval kecsegtető közegben. Kormányra kerülése után pedig azonnal nekiállt a szavazatszállításra optimalizált politikai termék beüzemelésének. A működési elv a következő volt: kiegyezve a környező országok leginkább korrumpálható „magyar” pártjaival, nekiálltak a NER kicsiben való megvalósításának. A versengő magyar pártokat kiiktatták, és egypártrendszert hoztak létre, Budapestről kézivezérelt politikával és nyilvánossággal. Azért pedig, hogy mindezt zavartalanul kivitelezhessék, megállapodtak a szomszédos országok többségi elitjével is.

Az üzlet mindenkinek jövedelmező: a helyi magyar párt politikusai gátlástalanul biztosítják a Fidesznek a határon túli magyar szavazatokat, miközben a fideszes gazdasági elit úgy uralja le a magyarlakta területeket, akárcsak Magyarországot. Ezért cserébe a többségi nemzet politikai elitjének a magyarlakta területek nem kerülnek egy fillérjébe sem (fejlesszék csak budapesti pénzen), viszont a helyi magyar párt számukra mindig biztosítja a szükséges parlamenti és önkormányzati támogatást, hiszen ez az alku része. A helyi magyar pártnak pedig, miután eladta magát a Fidesznek és a többségi elitnek is, nem kell többé politikai programot vagy víziót adnia, elég, ha a klientúra működik alatta, a szavazatok pedig valahonnan mindig megvannak.

Így jött létre a hűbéri láncolat Erdélyben a Fidesz, az RMDSZ és a román szociáldemokraták, Délvidéken a Fidesz, a VMSZ és a Szerb Haladó Párt, Kárpátalján pedig a Fidesz, a KMKSZ és a megbukott Porosenko elnök között. Retorikai különbségek és magyarellenesség náluk nem lehet akadály, sőt még előny is, hiszen így a határon túli magyar közösségek riogatással még jobban zsarolhatók. Egyedül a Felvidéken nem sikerült kiépíteni ezt a rendszert, fő is a feje a Fidesznek rendesen.

És hogy ettől hogyan jön közelebb az autonómia vagy a magyar nemzeti közösségek jogainak elismerése? Sehogy! Hiszen a rendszer éppen a nemzetiségi bizalmatlanságra és a függőségekre épül. Nem csoda, hogy mind a Fidesz, mind pedig határon túli kitartottjaik milyen őrült sikoltozásba fognak, ha egy, a többségi nemzethez tartozó politikus vagy párt gesztust tesz a magyar közösség felé, netán megpróbál magyarul kommunikálni. Láthattuk ezt Caputová szlovák elnök asszony vagy a román USR–Plus párt kapcsán… Csak nehogy valaki elvegye a magyarok félelmén szerzett mandátumaikat – gondolják ők. Így zajlik a nemzet egyesítésének jelszava alatt a nemzet NER-esítése. Ha Gyurcsány 2004-ben árulást követett el, akkor mondjuk ki, hogy 2010 után a Fidesz is, folytatólagosan.

Az európai példa

A fent bemutatott szocialista és populista-gyarmatosító rendszerekkel szemben Nyugat-Európában a második világháború után valóban létrejött a nemzetiségi autonómia jól működő modellje. Az Európai Unió gondolatát is megfogalmazó nyugat-európai politikusi generáció egy keresztényszociális alapon álló, szolidáris Európát képzelt el. A jogokat tiszteletben tartó jóléti állam modellje, valamint a stabilitásra és jó kompromisszumokra való törekvés pedig maga után vonta a jól működő területi autonómiák megteremtését is.

Nekünk, magyaroknak földrajzilag és az egykori Osztrák–Magyar Monarchia okán történelmileg is legmegfoghatóbb talán Dél-Tirol esete, ahol Bécs felismerte, hogy a határmódosítást nem tudja elérni, Róma pedig felismerte, hogy az olaszosító politika eredménye a robbantgató tiroli német szeparatisták megjelenésében manifesztálódik, így mindenki jobban jár, ha Dél-Tirol önrendelkezést kap. Az osztrákok számára Tirol kettéválasztása többé nem jelent megaláztatást, az olaszok gyanús szeparatisták helyett lojális polgárokat kapnak, a dél-tiroliak pedig megtarthatják nyelvüket és szokásaikat, ehhez való jogukat pedig immár az olasz állam garantálja. A tartomány azóta Olaszország leggazdagabb régiója lett, ami jól mutatja a modell működőképességét. Nem utolsósorban pedig megszűnt a feszültség Olaszország és Ausztria között.

Dél-Tirol persze nem az egyetlen jó példa, nemzeti autonómiák sora bizonyítja, hogy a nemzetközi határok tiszteletben tartásával egy időben megadott önrendelkezés kulcsszerepet tölt be az európai együttműködésben, feloldva a konfliktusokat, és minden fél számára elfogadható helyzetet teremtve a nemzetközi jog keretei között.

Kérdőjelek

Éppen ezért érthetetlen, hogy miközben a jó példa szinte a szemünk előtt van (és sokszor még emlegetjük is), a határon túli magyarság önrendelkezését sürgető hangok mennyire fókuszálatlanok, átgondolatlanok és sokszor kontraproduktívak is. A minap egy elvileg a székely autonómiáért küzdő szervezet közleménye került a kezembe, ahol saját autonómiatörekvéseiket egyenesen a katalán elszakadáspártiak küzdelmével állították párhuzamba.

A határon túli magyar közösségek sorsáért aggódó magyar emberként értetlenül olvastam a soraikat, hiszen hogyan lehetne egy, a nemzetközi jogban elismert intézményt a román jog eszközeire támaszkodva kivívni próbáló szervezet törekvéseit egy a nemzetközi jogot éppen teljesen figyelmen kívül hagyó, a spanyol alkotmányt megszegő szélsőbaloldali populista őrjöngéshez hasonlítani? Kinek jó ez a nacionalista román politikusokon kívül, akik ezek után büszkén lobogtathatják: lám-lám, a magyarok autonómiája valójában szeparatizmus. Hogyan gondolhatja bárki, hogy amikor a saját parlamenttel, rendőrséggel, oktatással rendelkező, a spanyol kormány garanciái mellett virágzó Katalónia egyes politikusai épp felrúgják a nekik jólétet biztosító kereteket a nemzetközi közösség teljes döbbenetétől kísérve, akkor a nyelvi jogaikban korlátozott, Románia legszegényebb megyéiben élő, szélsőséges politikusok céltáblájául szolgáló székelység problémáit majd jó ötlet lesz velük egy lapon említeni?

Ki gondolhatja jó szándékkal azt, hogy a Budapestről mozgatott, ezerszer korrumpált határon túli magyar elit majd élhető magyar világot teremt Erdélyben vagy éppen a Délvidéken? A budapesti kézi vezérlés nem sérti senki oly sokat hangoztatott magyarnál is magyarabb önérzetét? És tegyük fel a kérdést 2020 elején, hogy ki fogja majd úgy gondolni, hogy működőképes dolog egyik nap a magyar szuverenitásra hivatkozva brüsszelezni, másik nap pedig azt számon kérni, hogy az Európai Unió miért nem fenyíti meg Romániát, vagy Szerbiát. Ki fogja úgy érezni, hogy működőképes dolog a románok ígéreteire hivatkozni, majd másnap félrelökni még azt a kevés nyitni próbáló román politikust is a bizalmatlanság jegyében? Ki fog felülni a provokációknak, és rövid távú politikai hasznot remélni a kölcsönös vicsorgástól ahelyett, hogy értelmes hangon, értelmes érvekkel dolgozna az ellentét megszüntetésén? Ki fog ősi földről álmodozni, miközben a szomorú valóság az, hogy lassan már minden fiatal elvándorol nyugatra? (Ahol aztán feloldva az ellentéteket, magyar, szlovák és román közösen dolgozik ugyanannál a multinál.)

Trianon századik évfordulója lehetőség és veszélyforrás is. Látjuk a veszélyét annak, hogy mind az egykori győztesek, mind a vesztesek tovább élezzék az ellentéteket. De itt van a lehetőség is arra, hogy végre sikerüljön egy észszerű kompromisszumot találni. Igen, múlik a románokon, szlovákokon, szerbeken és ukránokon, hogy hogyan telik számunkra ez az év. De múlik rajtunk is. Mindenki megválaszthatja, hová áll. Reális és előremutató megoldást azonban egyedül a nemzeti közösségeink autonómiatörekvéseinek előmozdítása útján lehet elérni.

A szerző jobbikos politikus, EP-képviselő

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/3. számában jelent meg január 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/3. számban? Itt megnézheti!