Nem a cél, az út a lényeg, tartja a mondás, de azért megérkezni se rossz. Belépni az ismeretlen vagy akár az ismerős térbe is, mindig új történet kezdetét jelenti, így egyáltalán nem mindegy, hogy hová érkezünk. Egy előszoba sokat – szinte mindent – elárul a lakásról és a lakóiról, néha jobb tovább sem lépni onnan, és ugyanígy mesél egy elő- vagy fogadótér az épületről, ahová igyekszünk. A társasházak és bérházak régen elképzelhetetlenek voltak előtér nélkül, amelyben a vendég kifújhatta magát, megpihenhetett egy pillanatra, és akár egy dekompressziós kamrában a búvár, hozzászokhatott a nyomáskülönbséghez. Ha elfogadjuk az első benyomás kiemelt szerepét, akkor az előtér a társas érintkezés egyik legfontosabb színtere, amely nemcsak az arisztokrácia, de a polgárság számára is igényességről, eleganciáról és illemről tanúskodott. Az ethosz tere volt.
A szocializmus évtizedeinek építészetén – még ha esetleg kiváló szakemberek dolgoztak is egy-egy épületen – felesleges lenne számonkérni a polgári világ igényeit. A rendszerváltás óta azonban a polgári már kevéssé gyanús, sőt, ha jól értjük az idők szavát, a polgár már nem pusztán úton levés, hanem maga a cél. Így aztán különösen fájó, hogy az elmúlt huszonöt–harminc évben épült társasházak alkotói szűk, sötét terekben gondolkodtak, amivel nem is az a legnagyobb baj, hogy nyomasztóan lelketlen, hanem az, hogy semmi sem jelzi, hogy megérkeztünk volna. Egyszerre vagyunk bent, és mégis kívül.
Ez már régen nem Bécs, de még messze nem Bukarest | Magyar Hang
Megihatunk egy jó kávét a csodás Ferenc tér valamelyik kiülős helyén, hogy a következő percben már az Üllői úton rémüldözzünk az ott érzékelhető koszt és igénytelenséget látva.
És mielőtt bárki ellenem vetné, a polgári ethosz nem csupán pénz kérdése.
Kifinomultságot nem vásárolhatunk magunknak, legyen akárhány építőipari vállalkozásunk is,
és fordítva, az igényesség már a legegyszerűbb dolgok esetében is megmutatkozhat. Ez utóbbira jó példa, ha megnézzük, mi történik azokkal a terekkel, amelyeket készen örököltünk.
Száz-százötven éves bérházak vesznek körül bennünket, falaikba zárva a város múltját, ezért is szívfájdító látni, amikor – ahogy jelenleg a Paulay Ede utcai egykori műemlék épület esetében – látszólag indokolatlanul tüntetik el őket. Bontani azonban nemcsak kívülről, acélmonstrumokkal lehet.
Miért tették ezt Sisivel? | Magyar Hang
Ha viszontlátná a róla készült szobrot, fügét mutatna mindenkinek, aki kitalálta ezt az egészet.
Hild József, Ybl Miklós, Lechner Ödön, Lajta Béla, Málnai Béla vagy Molnár Farkas – és sok más kiemelkedő építész – alkotásai mindig többletjelentéssel bírnak. Belső tereik az elmúlt másfél száz év üzenetét hordozzák, amelyhez mi manapság a „A sárga kukába a műanyag, a kékbe a papír szemetet kéretik bedobni”, és „A palackokat összepréselve, a dobozokat apróra hajtva” feliratokkal járulunk hozzá. Mindezt celluxszal rögzített A4-es lapokon. Félreértés ne essék, a szelektív gyűjtés a hazai folyamat homályos eredményétől függetlenül fontos, és az egyéb információkra is sokaknak szüksége lehet. Az elegancia ebben a kontextusban azonban éppen azt jelenti, hogy mindennek megtaláljuk a megfelelő formát. És ha a dolgok a helyükre kerülnek, ha egy előtérbe lépve úgy érezhetjük, megérkeztünk, talán egy lépéssel közelebb kerültünk a polgári ethoszhoz.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 27. számban? Itt megnézheti!
