Szerelem

Este nyolc körül éktelen nagyot döng a hajléktalanszálló vaskapuja. Nem látom a bejáratot figyelő kamerát, de a hang alapján nagyjából tudom, mire számítsak. Az egyik lehetőség, hogy János az. János egy skizofrén hajléktalan, aki annak ellenére, hogy régóta ki van tiltva az intézményből, rendszeresen megjelenik. Ha békés állapotban van épp, nincs sok gond vele. Ha viszont nincs békés állapotban, akkor a legrosszabbra lehet felkészülni.

Például arra, hogy nekifutásból rugdosni kezdi a vaskaput. Leteszi a nagy, mocskos szatyrait a járdára, komótosan elsétál az út közepéig, és onnan aztán nekiront a kapunak. Ha formában van, akár hússzor is képes megismételni a műveletet. Kapurugdosás közben rendszerint üvölt, olyanokat például, hogy az öccse a budapesti rendőrfőkapitány, úgyhogy vele aztán ne kötözködjön itt senki, meg olyanokat, hogy felvásárolta már a környék összes ingatlanát, és ezt a kócerájt is meg fogja venni, de miután megveszi, azonnal le is dózeroltatja az egészet.

A vaskapu mostanáig egészen jól bírta a megpróbáltatásokat, pedig nem keveset kapott már. A kilincs környékén még mindig jól látszanak azok a fejszecsapásoktól származó nyomok, amelyek egy azóta már jobblétre szenderült, Karcsi nevű ámokfutó keze munkáját dicsérik.

Aznap is én voltam ügyeletben, amikor a megboldogult Karcsi, miután nem beengedhető állapotban egy ideig ácsorgott a kapu előtt, egyszer csak levette a ki tudja, honnan beszerzett, ősrégi csehszlovák túrahátizsákját, előszedett belőle egy ácsbaltát, és elkezdte csépelni vele a kilincs környékét. Kamerán keresztül azt figyelni, hogy egy alak a félhomályban baltával üti a kaput, hát, mit mondjak, életre szóló élmény. Emlékszem, azon gondolkodtam, miközben néztem a képernyőn Karcsi szorgoskodását, hogy mi lesz, ha vállalkozása sikerrel jár. Mert az egy dolog, hogy időközben hívtam a rendőrséget, de mire kiérnek, Karcsi úgyis bejut majd valahogy, és akkor vajon mi lesz. Mert hogy nem fogok győzködni egy baltával a kezében őrjöngő embert, az holtbiztos. Mindnyájunk nagy szerencséjére Karcsi egyszer csak abbahagyta a baltázást, visszarakta a szerszámot a hátizsákjába, és elballagott. Akkor láttam utoljára.

Rég volt, Isten nyugosztalja Karcsit, most viszont, este nyolc körül, újra éktelen nagyot döng a vaskapu. Már látom a kamera képét, és először nem hiszem el, amit látok. Mert Vili az, aki rugdossa, ez a csendes, szerény, halk szavú ember, aki azt is megköszöni, ha rámosolyog az ember. Vérzik a feje, a pólója is csurom vér, egyik kezében sörösdoboz. Vili néhány hete lakik a szállón, eddig tényleg még beszélni is alig hallottam, annyit tudtam csak róla, hogy valahonnan Szabolcsból jött Budapestre.

Legnagyobb rémületemre egyszer csak látom, hogy a kapu kinyílik. Az egyik kórházi ápoló megy kifelé, épp, akinek lejárt a munkaideje. Vilinek sem kell több, kihasználja a váratlan kapunyitást, pillanatok alatt benyomakodik az udvarra. Mire kiérek, már bent van az ebédlőben, ahol éktelen káromkodások közepette gyorsan meg is üt néhány békésen vacsorázó hajléktalant. Ahogy hallom, odabent elszabadult a pokol. Szólok a kollégának, hogy hívja a rendőrséget, indulok az ebédlő felé. Vili akkor már az ebédlő ajtajában áll, először engem is elküld a kurva anyámba, de látom rajta, hogy indulata kifulladóban.

Menjünk kifelé, mondom neki, ezt itt nem kéne csinálni. Magam is meglepődöm, amikor szó nélkül elindul utánam a kapu felé. Mire kiérünk a ház elé, már zokogva mondja: „Jaj, főnök, ne tessék haragudni, nem akartam én semmi rosszat, csak tele lett az agyam fájdalommal. Képzelje, szerelmes vagyok. A gyülekezetben, ahová járok, beleszerettem egy férjes asszonyba. El tudja képzelni? Volt már szerelmes? Én olyan szerelmes vagyok, hogy szétbasz az ideg, higgye el.”

Miközben hallgatom, eszembe jut, amikor tizenhét éves koromban, egy nyári kora reggelen zokogtam a kertünk végében, az almafa alatt, miután a lány, akivel az éjszaka megismerkedtem a visegrádi rockdiszkóban, visszament az első hajnali vonattal Pestre. Akkor voltam szerelmes életemben először, és tényleg úgy éreztem, nem fogom tudni elviselni, ha nem látom többet azt a lányt. Most induljon el, mondom Vilinek, mielőtt kiérnek a rendőrök. Majd akkor nekik is elmondom, hogy szerelmes vagyok, válaszolja hüppögve. Azt biztos díjazni fogják, Vilikém, szólok még utána, de ezt már nem hallja, dülöngélve elindul a Kálvária tér felé. Csak néhány vérpötty marad utána a macskaköveken.

Győrffy Ákos tárcáit itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/21. számában jelent meg, 2019. május 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/21. számban? Itt megnézheti!