Megalakulása óta izgalommal várom, milyen koncepciókkal áll elő a tavaly életre hívott Magyarságkutató Intézet. Titkon reménykedtem benne, nagyívű, genetikai kutatásokkal – tömeges DNS-adatbázisok kialakításával – megspékelt ásatási programok indulnak majd helyi szakemberekkel karöltve a magyarság eurázsiai vándorlása szempontjából fontos lelőhelyeken: a mai Ukrajna, a Kaukázus északi, Oroszország délnyugati vagy épp Kazahsztán északnyugati részein. Hogy így egészítsék ki Olekszij Komar témában megjelent kiváló monográfiáját, amit az MTA égisze alatt, tavaly adtak ki az Árpád-ház Program támogatásával.
Nemrég végre elkezdtek szivárogni a koncepciók. Legalábbis így értelmezhető a Magyar Nemzetre keresztelt lapban eddig megjelent két cikk, amelyek közül az egyik arról a tervről szól, amely egy lehetséges génadatbázis-kiépítést célozna meg – nagyon helyesen. Csak reménykedhetünk hát, hogy nem egy mindenáron bebizonyítandó cél (például: biztos, hogy hunok vagyunk) szentesíti az adatokat, hanem fordítva, az adatokból rajzolódik ki teljesebb kép a nagy sztyeppei kirakósban.
De ez még a jövő, ennél „izgalmasabb” a Fontos volna eloszlatni a tévhiteket címmel megjelent első „beköszönő”, amelyben a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának vezetője, Szovák Kornél arról beszélt, részlege mivel is szeretne foglalkozni. Eszerint fontos lenne a fiatalokkal, minél több mindenkivel megismertetni, megszerettetni az antikvitás, illetve a magyarságról szóló késő ókori, népvándorláskori és középkori forrásokat. Ezért szükség van a művek modern fordításaira, azok korszerű kiadására; a munkatársak egy része a történeti Magyarország és a magyarság történetének ókori és középkori írott forrásainak feldolgozásával foglalkozik, emellett fontosnak tartják az utánpótlásképzést, illetve, hogy tudatosuljon: a középkori Magyar Királyság forrásanyaga egységes egész, és nem szerencsés azt részeire szaggatni – nagyjából így összegezhetjük a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Medievisztika Tanszékén docens Szovák szavait. A cikkben végig érződik a szakmai kritika, mintha az ókortudomány, a klasszika-filológia nemhogy a pártállami időszakban, de 1989-et követően sem működött, dolgozott volna megfelelően.
Kinek a magyarságkutatója? | Magyar Hang
Vajon mi mindent lehet feláldozni a szakmaiság oltárán? Az identitás és az eredet ugyanis nem lehet aktuálpolitikai trend függvénye.
A tévhitek eloszlatása érdekében érdemes megvizsgálni a magyar klasszika-filológiával kapcsolatos vitaindító felvetéseket. A második világháború után a régió országaiban mindenhol létrejöttek az ókorkutató intézetek, nálunk azonban személyes ellentétek és a pártállam szempontrendszere egyaránt gátolták a kutatást, amely évtizedes lemaradásba került – olvashatjuk. A pártállami diktatúra mindenhova beette magát, így az ókortudományba is, ez nem meglepő, ám a lehetőségekhez képest talán az egyik „legszabadabb” terepnek számított – elég beleolvasni a szakcikkekbe, voltak idegen nyelvű (nemcsak orosz, hanem angol, német, francia) publikációk és bizonyos szintű párbeszéd is a nemzetközi kutatói közösséggel.
Egy példa: Barkóczi László stratégiai szempontból fontos, az Aquincum mellett a másik, Magyarországon, a mai Komárom-Ó-Szőny területén található római legio központról, Brigetióról írt kötete előszava első mondatába így fogalmaz: „A kéziratot 1944-ben lezártam, csupán néhány új irodalmi adatot pótoltam, mely azóta megjelent.” Mindezt a legsötétebb kommunizmus időszakában, 1951-ben! Közben azt sugallni, hogy az ELTE-n, a Debreceni, vagy épp a Pécsi, míg középkor esetében mondjuk a Szegedi Egyetem műhelyeiben ne folyt volna komoly munka, ne születtek volna a modern szakmai igényeket is kielégítő forráskritikák, finoman szólva sem elegáns.
Sok auktort valóban az „átkosban” fordítottak le, de hogy 1989 óta alig születtek volna modern fordítások? Akkor hova tegyük Suetonius és Livius felfrissített munkáit, a Debrecenben lefordított komplett Historia Augustát, idősebb Plinius Természetrajzának fordításait, vagy épp Priskos rhétor Követségben Attila, a hunok nagykirálya udvarában címet viselő munkájának magyar fordítását – csak hogy párat említsünk a XXI. században megjelentek közül… Hogy a Pannonia komplett forrásanyagát korszakokra lebontó, szintén pázmányos Kovács Péter fémjelezte Fontes Pannoniae Antiquae-sorozatról ne is beszéljünk! Hiányérzete persze mindig lehet az embernek; tisztelt professzorom, Várady László vágyait közvetítve – ha már neki sajnos nem sikerült élete során elkészítenie – egy jó Cassius Dio-magyarításnak sokan örülnének.
Káp isten és a finnugor árulás - „A tömegekben igény van a másfajta múltértelmezésre" | Magyar Hang
Miért foglalkoznak vezetőink a magyar nyelv eredetével, miért veszik elő hirtelenjében a régi, soha nem igazolt, ám számtalanszor cáfolt „érveket”?
Ami a honfoglaló magyarokat és a középkori forrásokat illeti, két, a Balassi Kiadó gondozásában megjelenő sorozatról érdemes szólnunk. Az 1991-ben a szegedi egyetem kiadásában indult Magyar Őstörténeti Könyvtár immár harmincnál is több forráskiadványnál jár, a feldolgozott repertoár roppant széles, és a magyarok mellett a Kárpát-medence egyéb sztyeppei népeivel – például a hunokkal vagy az avarokkal – is alaposan foglalkozik, illetve azokkal a korai bizánci, vagy épp arab forrásokkal is, amelyekben a sztyeppei népek feltűntek. A másik, a Történelmi Források a Magyarországról latinul megjelent munkákat hozta el magyarul – ebben a sorozatban érhető el a csak magyar Liviusként is emlegetett kora újkori „sztártörténész”, Istvánffy Miklós Magyarok dolgairól írt historiája című műve is, amelyről, ha minden igaz, azt rebesgetik, most új kiadásban fog megjelenni.
De idén jött ki a középkor másik nagy, magyar Liviusának tekintett Antonio Bonfininek A magyar történelem tizedei című munkája is, amely eredetileg Hunyadi Mátyás felkérésére készült, és amely (Thuróczi János krónikája mellett) a magyar középkori történetírás esszenciája – most Kulcsár Péter fordította le. És ha már történetírás, a Szovák Kornél tanszékét vezető Veszprémy Lászlónak is idén jelent meg a Történetírás és történetírók az Árpád-kori Magyarországon című munkája, de ezzel párhuzamban említhetjük Kristó Gyula Magyar historiográfia I. – Történetírás a középkori Magyarországon című írását is. S a felsoroltak csak a felszínt karcolgatják.
Az antikvitás, vagy a népvándorláskori, középkori magyar történelem népszerűsítését egy új intézet (elismerést keltően) zászlajára tűzheti, ám a sikerhez sok minden másra is szükség lenne. Például hogy világörökségi elismerést kapjon a római kori dunai limes, s az erre irányuló erőfeszítést ne alázzák meg egy, a végső döntés előtt hetekkel meghozott pitiáner kormányzati ukázzal – amely kivette a Hajógyári-szigetet a helyszínek közül, így az UNESCO a július eleji konferenciáján emiatt elkaszálta azt, és nem vette fel a világörökségi listára –, pofára ejtve vele nemcsak a magyar, de osztrák, német és szlovák kutatókat is.
A fiatalokat úgy kezdi el érdekelni a téma, ha megfelelő kalauzzal osztálykirándulásokat szerveznek nekik például az M3-as autópálya nyomvonalán feltárt, a bronzkortól egészen a honfoglalásig terjedő, egyébként leletekben gazdag korokat bemutató polgári régészeti parkba, nem pedig úgy, hogy az érdektelenség hiánya miatt az enyészeté lett bemutatóhelyet a Nemzeti Vagyonkezelő szégyenszemre elárverezteti. De nem dugunk el amfiteátrumokat sem, hagyjuk ki azokat szinte mindig a turisztikai koncepciókból, lásd Budapest. És a példákat sajnos napestig lehetne sorolni.
A forrásismeret szeretetét egyébként (elvileg) az iskolában lehetne megalapozni, amihez szintén nem ártana egy koncepció (nem agyonhajszolt tanárokkal).
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/31. számában jelent meg, 2019. augusztus 2-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/31. számban? Itt megnézheti!
