Két bűncselekmény tartja izgalomban a magyar és az amerikai közvéleményt. Egyik a Deák téren elkövetett kettős gyilkosság, amelynek során egy vélhetően fehér bőrű intézetis kölyök késelt halálra két békésen ünneplő fiatalt. A másik eset Minneapolisban történt, ahol egy fehér bőrű rendőr nyolc és fél percen át térdelt egy letartóztatott afroamerikai kidobó nyakán, aki így megfulladt. Súlyosbító körülmény, hogy egyik elkövető sem volt egyedül, mindketten bandájuk védelmében és támogatásával gyilkoltak.
A két ügy mindkét országban gyorsan etnikai színezetet nyert. Az Egyesült Államokban sokan a rendőrség intézményesített rasszizmusát teszik felelőssé a tragédiáért, a kontinensnyi országban ugyanis nagyjából minden hétre jut olyan fegyverhasználat, amikor rendőrök kétséges körülmények közt megölnek egy ártatlan feketét. A rendőri brutalitás a fekete közösség mindennapos élménye. Magyarországon a társadalom jelentős része a „mégis van cigánybűnözés” szlogenjének mentén fejezte ki, hogy az oktalan Deák téri mészárlás mögött a cigányság életmódja, értékrendje és terrorja áll. Helyzetértékelésüket még az elkövető fehér bőrszíne sem zavarta meg. Amerikában sem bizonytalanodnak el a Black Lives Matter mozgalmának tagjai, ha épp egy fekete rendőr olt ki ártatlan életet.
Nem hiszem, hogy az amerikai rendőrség egy monolit, elnyomó, rasszista struktúrának volna tekinthető. Elnyomó, erőszakos és brutális – ez igaz. De hogy emögött a fajgyűlölet lenne a szervező erő? Aligha. Nyilván vannak rasszista rendőrök, de a hatósági brutalitást számos egyéb indíték táplálja. Az állomány tagjai rosszul kiképzettek, kevesen vannak, egy olyan társadalomban szolgálnak, amelynek bármelyik tagjánál fegyver lehet, méghozzá olyan környékeken, ahol a helybeliek is nap mint nap rettegnek az életükért, ahol százezrek élnek fedél nélkül, ahol nincs európai értelemben vett szociális háló, s ahol a rászorulók semmilyen mentális segítséget nem kapnak.
A neoliberalizmus és a végletekig feszített individualizmus a gettókban csapódik le, a rendőrség pedig legfeljebb a romokat takarítja el. Az ebből képződő társadalmi összeomlás képét festik fel a Joker című film profetikus zárójelenetei – miért kellene kizárni, hogy az író-rendező Todd Phillipsnek a diagnózisban is igaza lehet? Tényleg érdemes hinni abban, hogy a rendőrbűnöző fényes nappal, mobilok kereszttüzében szándékosan gyilkolta meg a gyanúsítottat? Nem volna logikusabb azt feltételezni, hogy ez az aljas gazember rendszeresen így éli ki a hatalmát, mert élvezi a másik ember szenvedését annak bőrszínétől függetlenül?
Épp ekkora hiba a cigányságot, mint tömböt ábrázolni – részben mert a XX. század kimerítő leckét adott az emberiségnek a kollektív bűnösség gyakorlatából; részben pedig, mert ahogy kár tagadni a bűnöző bandák mögötti etnikai szervező erőt, úgy az is köztudott, hogy e bandák áldozatai is sok esetben cigányok. A Deák téren szemügyre vehette a magyar társadalom, hogy milyen az, ha fehér ember késel, ahogy ukránok és szerbek is képesek bűnbandákba tömörülni – tehát az összefüggés, amelyet a nyugati civilizáció ezekben a napokban oly lázasan keres, nem az egymástól elütő bőrszínek, hanem a társadalmi integráció különböző fokai, a szociális és oktatási rendszer nagyon eltérő színvonalú intézményei közt feszül.
Az, hogy az Egyesült Államokban ekkora lángokkal tombol a törzsi gyűlölet, félreérthetetlen válasz a Trump-jelenségre, a fehér identitáspolitika erősödésére, a zavargások nyilvánvaló faktora ugyanakkor a munkaerőpiac járvány általi bedőlése, amely a feketéket minden más csoportnál jobban sújtja. A gettók lakóinak reménytelensége, a fegyverek, drogok és a bandák fémjelezte mindennapokból való kitörésük képtelensége most robbanásszerűen veti szét a maga feszültségét, és söpör el mindent, ami az útjába kerül. A nyomortelepekről feltörő indulat érthető, de a rendőrség és az igazságszolgáltatás célkeresztbe állításának leegyszerűsítő és általánosító narratívája nem vezet el a probléma megoldásához – mindössze lehetőséget ad a neoliberális elitnek, hogy a biztonság, a béke és a közrend letéteményeseként pózoljon, holott a zavargásokért a döntő felelősség épp őket terheli. Donald Trump érzi is, hogy visszatért az esély, s azt teszi, amihez a legjobban ért: önfeledten provokál. Mindenkit próbál összemosni az utcákon garázdálkodó, elkeseredett tömeggel. Donald Trump, vagy anarchia – lehet választani.
Az, hogy Magyarországon ekkora hévvel tombol a törzsi gyűlölet, sok évtized elfojtásának eredménye, hisz a Kárpát-medencében a politikailag korrekt beszéd 1947 óta alapkövetelmény. A cigányság körében a nyomor, a gengszterromantika, az áldozati pózolás és a többségi társadalommal szemben fortyogó elkeseredés mára tagadhatatlanul kitermelt egy jelentős számú, együttműködésre és normakövetésre nem hajlandó tömeget, amely tagjainak cigányságát hol pajzsként, hol csatakiáltásként használja.
A magyarság mindent hagyományosan a bal-jobb törésvonal mentén szemlél, holott a legszegényebbek ügyében az elmúlt harminc év politikája teljesen egylényegű – a különbség legfeljebb annyi, hogy a jobboldal nem költött pénzt felzárkóztatásra, hanem máshol ellopta, a baloldal pedig költött rá pénzt, és ezen a címen lopta el. Jogos sérelmek tömege áll szemben jogos sérelmek tömegével: mindenkinek ezerszeres oka van, hogy áldozatnak érezze magát. Csakhogy valójában nem egymás áldozatai, hanem a rothadék magyar elité, mely szüntelenül önti kétfelől a mérget a hiányos szociális rendszer ütötte sebbe, s a kétféle dühöt egyelőre eredményesen csatornázza be a hideg polgárháború lövészárkaiba. Minden szekértáboron kívüli véleményformálót rasszistának és nácinak, vagy magyargyűlölőnek és Soros-ügynöknek minősítenek. Mindenkit szélsőségesnek hazudnak, s ami nem illik az áldozati pózaikba, azt letagadják – ez a sikerrecept.
A feldühödött tömeg élén menetelő milliomosok véletlenül sem a pénzügyi egyenlőtlenségeket, az alacsony adókat és a gyenge államot nevezik meg a probléma forrásaként, hisz akkor az ő személyes felelősségük is jogosan vetődhetne fel – hanem kifejezetten a rasszizmust. Az amerikai elit alapvető érdeke, hogy a rendszer, amely a világtörténelemben soha nem látott fényűzést számára kitermelte, soha ne kérdőjeleződjék meg. A gettókért a rasszizmus felel, s nem az obszcén mértékű kapzsiság, nem a vadnyugati kaszinókapitalizmus, amelyet a Wall Street üzemeltet. Különösen tragikus, hogy a demokrata pártvezetés épp befolyásos és gazdag feketékkel takaríttatta el az útból azt a Bernie Sanderst, aki megpróbált választ adni az amerikai társadalom tényleges problémájára, a szélsőséges jövedelemkülönbségekre azzal, hogy programjában meghirdette az Egyesült Államok átszervezését az európai szociáldemokrácia szellemében.
A cigánybűnözés fogalmát mantrázó, még keményebb börtönöket, még brutálisabb rendőröket követelő véleményformálók persze éppígy kerülik a probléma szociális és oktatási aspektusait, hisz ezek ismeretében mindjárt nem lenne olyan egyszerű a világot késelő cigányokra és megkéselt magyarokra osztani. Ők azt mondják, hogy a megoldás az Egyesült Államok, mely épp most lángol a szemük előtt. Ilyen rendőröket, ilyen szociális rendszert akarnak – plusz társadalmi békét és közbiztonságot. Vicces lenne, csak ne fájna úgy, ha nevetek.
Magyarország teljhatalmú ura, a tíz éve kétharmaddal kormányzó Orbán Viktor felelőssége természetesen fel sem merül a Deák téri mészárlás vagy a gyulai késelés kapcsán – sőt: a cigánybűnözést skandáló tömeget épp a miniszterelnök verőembereit tömörítő ultracsoportok vezetik. A magyar közéletet a nemzeti együttműködés rendszerének médiája uralja, amely oly mértékig torzítja a valóságot, hogy a rendszerrel szemben alternatíva se képződhessen. Magyarországon nincs Bernie Sanders, aki megbukjon – a neoliberális gazdaságpolitikának nincs baloldali kritikája. E működés termeli ki a Jokerek nemzedékeit. Nem mindegyik vezet mozgalmat – némelyik csak szurkál.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/23. számban? Itt megnézheti!
