Valótlanság konyhakészen

Pár éve, amikor a tömegkultúra, a televíziózás és a valóságshow perspektíváit méricskéltem, úgy képzeltem, már nincs messze a pillanat, amikor a „villa” egyetlen óriási hálószoba lesz, amelyben Viagrával, kokainnal és alkohollal trenírozzák a résztvevőket, akiknek a gátlástalan producerek mindent megígérnek, hogy aztán cserébe teljesen kifosszák őket. Meg voltam győződve arról, hogy a reality jövője egy huszonnégy órás üzekedés, amelyet legfeljebb némi üvöltözés és köpködés szakít meg, s ha a nézőszámok annak ellenére csökkennek, hogy VV Majka a villában vendégeskedő pornósztár mellett VV Aurelióval és egy kecskével is közösül, a kreatív producer csak bedob egy töltött fegyvert az alávaló söpredék közé, hogy a képernyő előtt Sanyi bácsi a pörköltszaftos atlétájában élvezettel istenüljön meg. Ezt érdemli a sok rohadék narkós – fejti meg a jelenséget Sanyi bácsi, és bever fél deci töményet.

A tömegszórakoztatás jó irányba halad a fent vázolt úton, bár nem tagadom, csekélyebb lendülettel, mint képzeltem. Az RTL-re hamarosan igazi dugós reality érkezik – a trashkultúrát formáló hazai producerek próbálják követni a nyugati trendeket, de aljasságukat és gátlástalanságukat hatályos jogszabályok korlátozzák. Az igazán elvetemült nézők csak abban bízhatnak, hogy valamelyik illiberális pöcegödörben, mondjuk, a Fülöp-szigeteken vagy Szibéria egyik börtönében a televíziós producerek végre lehetőséget kapnak kompromisszumok nélkül megvalósítani azt a szórakoztatóipari formátumot, amelynek jogállamilag szavatolt verzióival már eddig is hülyére keresték magukat. Addig azonban a műfaj szerelmeseinek be kell érniük stricik és prostik vibráló diskurzusainak, hormongazdag ösztönéletük s emberből állattá züllésük izgalmas stációinak nyomon követésével.

A realityélmény emberi jogoktól való akadályoztatásának keserűségét némileg enyhíti, hogy az évtizedek során kitermelődött a valóságshow másik iskolája, amely esélyt kapott a kiteljesedésre a maga posztmodern valóságában. A történelem utáni kor fontos jellemzője, hogy már semminek sincs igazi tétje: a tévében látott dugások már százszor lezajlottak a sarki szórakozóhely hulladékkonténere mögött, a nagy veszekedések és szakítások nap mint nap megismétlődnek, és egyik nap sem következik belőlük semmi. Az emberi létezés lezüllik és kiüresedik, kereskedelmileg értékes látszata pedig brainstormingokon készül multinacionális cégek tárgyalóiban.

A hagyományos reality a valóságot ígérte, azzal azonban mindig adós maradt, a producerek mindössze üvegketrecbe hánytak egy halom embert, akik soha nem érdekeltek volna senkit a maguk jogán. A show nézői valóság helyett gyűlölködő, üvöltöző, narcisztikus prolik újabb és újabb nemzedékeinek szégyentelenségét kapták az arcukba. Amíg nem erőszakolnak meg senkit élő adásban, addig a valóságshow tét nélküli hulladékparádé marad – amint pedig lesz tétje, azért valaki a kamerák előtt biztos, hogy túl nagy árat fizet majd.

Elit és tömeg utolsó közös élménye az evés. Az elit életéből ez a legkevesebb, ami kitelik – a tömeg életéből a legtöbb. Ami az elitnek lehetőség, és a tömegnek kényszer, az a médiának újabb alkalom a lét leértékelésére. A főzős valóságshow, a gasztroreality nem ígér valóságot, mindössze valódi ízeket, amelyek közül a néző ugyan soha nem fog semmit megtapasztalni, de tudhatja, hogy valaki majd jót eszik helyette. A gasztroreality valóságélményét a bemutatott valóság banalitása, kisszerűsége és érvénytelensége adja. A néző valóságosnak érzi, mert épp olyan meghatározó számára, mint egy tegnap lájkolt Facebook-poszt, amire már nem is emlékszik. A gasztroreality annyira valóságos, mint a bevásárlólista, amit a nejem írt, én meg leöntöttem kávéval, úgyhogy nem látszik, 20 vagy 30 dekát kellett-e vennem, miből is? Felhívjam? Vagy küldjek SMS-t?

A gasztroreality büszkén és dekadens öntudattal nélkülöz bármiféle tétet. A dráma tárgya legfeljebb az, hogy itt és most a sáfrány megfelelő-e, vagy japán tárkonyt kell használni. A gasztroreality kifogástalan posztmodern életérzést szolgáltat, ahol minden annyira számít, amennyire a szerkesztő mondja, és addig, ameddig a kamera mutatja. Nagy előnye, hogy nem terheli le a nézőt, így annak marad ereje figyelni a következő reklámra.

Ezt a világot – csakúgy, mint a Mátrixot – tökéletlenre tervezték. Ebben az egzotikus halak, különleges fűszerek és ínycsiklandó sültek uralta térben ugyanis mindig van valaki, aki a diszharmóniáért felel, aki konfliktusokat generál, és erős kézzel irányít, mert ő maga a megfellebbezhetetlen autoritás – ő a Nagy Testvér. Persze neki nincs halálbrigádja, csak kétségbevonhatatlan szakértelme és nagyon gazdag emberek által rendszeresen fogyasztott főztje. Ennek a világnak a középpontjában a Mesterséf áll, aki szabályt hoz, utasítást ad, és ítéletet hirdet. A Mesterséf az erős vezető, az apafigura, a biztos pont, akire még ebben az értéket és érvényt nélkülöző, posztmodern térben is szükség van. A gasztrorealityben való jelenlét végső célja az ő megbecsülése: mosolya és elismerő biccentése hordozza a megváltást.

Mesterséf sokféle lehet. Követheti a keményen büntető ószövetségi iskolát, de megtestesítheti a laza, tetkós hipsztert egy új szövetségből, azt a jópofa, vicces csávót, aki a nézővel együtt mosolyog önmaga ki nem érdemelt isteni státusza felett. Ami biztos: mindenki kétségek nélkül hiszi és vallja, hogy a szarvasgombás-zöldséges polenta csak akkor tökéletes, ha a Mesterséfnek ízlik. A néző már megtanulta, hogy egy Michelin-csillagos tányér nem pusztán a rajta lévő falatok ízétől kifogástalan, de legalább annyira az egymással harmonizáló színek és a csinos geometriai formák vizuális élményétől – a Mesterséf pedig nemcsak az ízek, de a vizuális művészetek mestere is. A gasztronómia festészet, szobrászat és nem mellesleg főzőtudomány.

A Mesterséf posztmodern polihisztor, aki sikeres vállalkozó, és aki értékelései során mindig csalhatatlan érzékkel ötvözi a keménységet az emberséggel. Nem az éhező József Attilák azok a hősök, akikre a nézőnek szüksége van – és főleg éhezésre nincs szüksége, hanem bőségre és fogyasztásra, mert megérdemli. Ebben a tökéletlen világban a néző szeme és nyelve a Mesterséf. Egy tökéletes világban pépesre rágott falatokkal táplálná a nézőt, mint anyamadár a fiókát.

A gasztroreality hamissága épp annyira kézzelfogható, mint a létező szocializmusok bármelyik hazugsága. A résztvevők által készített ételeket nem anonim módon és nem független ítészek által bírálva versenyeztetik. Ami picit is versenyszerűvé vagy igazságossá tehetné ezt a műfajt, az a Mesterséf mítoszát gyengítené, így ki van zárva. Épp ahogy Rákosi, Ceausescu és Jaruzelski tévedhetetlenségének dogmája kizárta a szabad sajtót, vagy ahogy a forradalmi élcsapat vezető szerepének dogmája kizárta a szabad választást. A néző a gasztroreality képében egy cinikus diktatúrát lát, ahol az igazság egyetlen forrása a hatalom. Amit a hagyományos valóságshow producerei még részben a nézőre bíztak, arról a gasztrorealityben már egyedül a Mesterséf dönt. Már nem manipulálnak, hanem új világrendet építenek, mint a Kínai Népköztársaság vagy Mark Zuckerberg. Az az igaz, amit a Mesterséf mond és tesz – s mindez zabálni valóan valóságos, minden ízében átélhető, látszólag demokratikus és igazságos. A gasztroreality bármelyik illiberális rezsim megbízható receptúrája lehet.

A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/30. számában jelent meg, 2019. július 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/30. számban? Itt megnézheti!