Áprilisban harminchárom lettem, és elszakadtak a bokaszalagjaim. A balok. A harmadik kerületben. Azt hiszem, ez nem egy metafora. Vagy nem is tudom. Most meg ősz van, körülnézek hazafelé az utcán, és arra gondolok, körbe kéne futni az amfiteátrumot. Óbudán. Háromszor. Nevetségesen hangzik, tudom. Ha kiterítem, végül is három rövid villamosmegállónyi csak. Semmi. Igaz, tavasszal húsz percbe telt, mire a Honvédból a villamosig vonszoltam szétszakadt szalagjaimat. Aztán az ajtók záródtak, és öt hónap kötött pálya jött. Gél, jég, ultrahang. Felpolc, fásli, három hét gyógytorna. Pipa, spicc, pipa. Nyári félmaraton? A futás életszerűtlennek tűnt, a táv egyharmada is megevett volna.
Most meg, ugye, ősz van, a ház előtti motorháztetőkön vadgesztenyék koppannak, a futócipőm fűzőjét kötöm épp, és félek. Félek, hogy egy rossz mozdulattól sajogni kezd majd megint, hogy diónyira dagad, és sántíthatok még fél évet. Tovább. A bicegéstől félek, amellyel a fájdalmat igyekszik az ember megkerülni. A fájdalomtól. Attól, hogy most fájni fog, nem kell félnem, mert biztosan fájni fog. A rossz az, ahogy kezdődik. Hát csak menni kéne pedig valamire (valamerre), kezdeni kéne valamit, mégis. Valahogy el kell kezdeni.
Advent | Magyar Hang
Szabályok nincsenek. Miért is ne lehetne végigsétálni a karácsonyra várva egy kálvárián?
Észak felől jövök, ahogy ezerkilencszáz éve a második légió katonái is, akik gyakorlatozni jártak ide, és elveszni. Csatakiáltásaikkal és jajveszékeléseikkel van tele ez a föld. Itt hagyták. Abba. Én meg újrakezdeni jöttem. Meglátni, hogy le tudom-e magam győzni. Veni, vidi, vici. Bokaszorítóban? Dehogy.
Hajolgatok párat a romokon, körzök, nyújtok, aztán fújok egy nagyot, és nekiindulok. A légzésemre figyelek, hogy beszív és kifúj. És a bokámra. Mintha üvegcserepeken lépkednék, olyan óvatos vagyok. És lassú is persze, nagyon. A bokámat féltem, vagyis hát, magamat, végső soron. Félek, és nevetni kezdek, úgyhogy elrontom a légzést. Azon nevetek, hogy lassú vagyok, és azért vagyok lassú, mert félek. Akkor, ugye, azon nevetek, hogy félek. Félek. Nevetek. Lassan világos lesz ez. A levegő sűrű. Olcsó bor keveredik benne húgy- és kutyaszar szagával. Canis merga. Ezt kaptuk volna a rómaiaktól? Frászt. Kereteket, ehelyett, elveszni. Azt olvastam, ennek az arénának nagyobb küzdőtere volt, mint a Colosseumnak. Nehéz elhinni. Körbe kéne futni egyszer azt is, a rómait. Háromszor. Vagy kifutni kétszer a Rómaira.
A turisztika mostohagyermekei: az aquincumi amfiteátrumok | Magyar Hang
Budapest párját ritkító ókori római emlékei méltatlanul alulreprezentáltak a város arculatának turisztikai promóciójában.
Most kezdem a második kört, és a fájdalmat várom, hogy végigrobogjon az idegeimen, ahogy a kilences busz a Pacsirtamező utcán, hogy bekopogjon aztán pár fáradt neuron az agyamba, ahogy Krúdy Gyula zörgetett a zárt kocsmák ablakán, hajnaltájt, ezelőtt kilencven évvel. Veltelini van még? De késik a fájdalom.
Ősz van, és alig akad ilyenkor már zöld Óbudán. Ez jut eszembe, meg hogy a hajnalok színe itt a bíbor (a rómaiak terítették talán az égre), estefelé meg sápadtsárga fényben lebegnek a macskaköves, kanyargós utcák, és hogy október közepe felé gázolva már a sötét sem játék. Olyan Óbuda, mintha Szindbád elkötött volna egy kétütemű Wartburgot, részegen, és egy harci szekerező centurióval koccant volna a Flóriánon össze. Helyszínel: IV. Béla.
Tizedik | Magyar Hang
Alföldi lány volt, nem magasságokhoz és mélységekhez szokott. Eleinte maga is furcsállotta hát, hogy pont egy tizedik emeleti lakást választott.
A négy évszakból egyébként legalább három ősz Óbudán. Vagy csak szeretném, hogy így legyen? Bokáig ér itt mindenesetre a koszszürke ókor, és melák Kádár-panelok könyökölnek az Árpád-ház térdmagasra kopott templomai fölé. Klastromokban elmormogott imák porladnak alattunk, és alig hallja meg őket az Isten a lakótelepi brigádvezetők káromkodásaitól. A Duna meg? A Duna csendben nyalogatja ki a Szentlélek tér alól a csontokat. Ússzanak, tisztuljanak. Óbudán minden lassabb, mint beljebb, a városban, de ideér most végre a fájdalom. Sajogni kezd a bokám, a fejemben meg mintha a folyó összes fodra csillanna össze. Megnyugodhatok.
Elszakadtak áprilisban a szalagjaim, most meg újra kocogok. Veni, vidi, vici. Mi ez, ha nem egy átkozott metafora? Harminchárom vagyok. Mindegyik helyiértékem a kerületé.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 22. számában jelent meg, 2018. október 12-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
