A Nemzetközi Olimpiai Bizottság nyolc esztendővel ezelőtt rendezte meg az első ifjúsági olimpiát, amelynek Szingapúr adott otthont. A magyar sportolók akkor sem vallottak szégyent, hiszen az éremtáblázaton 6 arany-, 4 ezüst- és 5 bronzéremmel végeztek. Négy éve már Nankingban 6 arannyal, 6 ezüsttel és 11 bronzzal zárt a csapat, míg most Buenos Airesben 12 arany-, 7 ezüst- és 5 bronzérmet gyűjtött. Sőt, amennyiben az úgynevezett mixsportágakat – ezek nem számítanak be az éremtáblázatba – is hozzávesszük fiataljaink eredményeihez, akkor 15 arany, 8 ezüst és 5 bronz a bővített mérleg.
Felmerül a kérdés, vajon a sikeres fiatalokból lesznek-e hasonlóan eredményes felnőtt sportolók. Ha megnézzük a korábbi két ifjúsági olimpián érmet szerzettek névsorát, akkor úgy gondolhatjuk, a 2011 óta bevezetett, kizárólag az utánpótlás-nevelésre fordítható társasági adókedvezmény, azaz a tao rendszere meghozta a gyümölcsét. Ugyanis a szingapúri érmesek közül Kapás Boglárka – ő szerezte az első ifi olimpiai aranyat –, Bernek Péter és Biczó Bence úszásban, Tóth Krisztián cselgáncsban, Tótka Sándor kajak-kenuban, Földházi Zsófia öttusában, Babos Tímea teniszben, valamint Harcsa Zoltán ökölvívásban azóta is a nemzetközi élvonalban van.
Ugyanez elmondható jó pár nankingi érmesről is: Szilágyi Liliána, Kenderesi Tamás, Sztankovics Anna (úszás), Gercsák Szabina (cselgáncs), Péni István (lövészet), Stollár Fanny (tenisz), Halász Bence (atlétika) már a felnőttek között is bizonyította tehetségét. Mára ugyanakkor odáig jutottunk, hogy a nemrég véget ért ifjúsági olimpián már a felnőttek között is sikert elérő két úszónk, Milák Kristóf és Késely Ajna volt a legeredményesebb egyaránt három győzelemmel, Miláknak ráadásul még egy ezüstérmet is a nyakába akasztottak.
– Ezek az utánpótlásban elért, kétségkívül elismerésre méltó sikerek egyértelműen annak köszönhetőek, hogy a jelenlegi kormánynak 2010 óta az egyik legfontosabb érdekszférája a sport. Az ebbe fektetett rengeteg közpénz alapján számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb az eredmények is jönni fognak, és ezek a nemzeti identitást erősítik. Jelenleg úgy tűnik, a ráfordítás egyenesen arányos az eredmények és a sikerek növekedésével – jelentette ki lapunknak Dénes Ferenc sportközgazdász.
[caption id="attachment_9902" align="alignleft" width="300"]
– A társasági adózás e fajtájának első három-öt éve a feltöltésről szólt, amikor minden kontroll nélkül ment a közpénz a sportba. Ma már a futballon kívül nem a politikai érdekek a legfontosabbak, így egy racionálisabb folyamat kezdődött el. Ám azt meg kell jegyezni, hogy a magyarországi taotámogatás pazarló rendszer, és bármennyire is azt akarják láttatni, a kétségkívül remek eredmények egyáltalán nem igazolják vissza a tao létjogosultságát.
– Ha ennyire látható a rendszer hibája, akkor miért nem tesz valaki ellene?– Talán a legjobb válasz az lenne erre a kérdésre, hogy miután az utánpótlásban, illetve bizonyos felnőtt sportágakban végre jönnek az eredmények, akkor legalább most ne számolgassunk. Ráadásul a magyarságtudatot is erősítik ezek a részsikerek.
– A legjobb fiatal sportolóink később, a felnőttek mezőnyében is képesek lesznek hasonló eredményességre?– Az utánpótlásban elért sikerekből abszolút nem következik az, hogy a felnőtt mezőnyben is így folytatják. Sajnos általában nagyon rossz hatékonysággal forgatjuk át a korábbi időszakban elért eredményességet a későbbiekre, mert rosszul menedzselik a felnőtté válás fizikális, mentális, és ami lényeges, anyagi hátterét. Ugyanakkor most olyan mértékű pénz áramlik az állam részéről a sportba, hogy akár sikerülhet is a legjobbakat továbbra is megtartanunk a felnőttek között. Most ugyanis a pénz nem számít, csak az eredmény.
– Az ön által is vázolt racionalitás sem tud ezen változtatni?– Úgy látom, az elkövetkezendő nyolc-tíz évben is ez lesz a jellemző. Nekem nem azzal van bajom, hogy pénz kerül a sportba, hanem azzal, hogy az amerikai és nyugat-európai rendszerekkel szemben, ahol az eredményesség hatására a magántőke biztosítja az anyagi hátteret, Magyarországon ezt közpénzből oldják meg. Éves szinten már majd ezermilliárd forint megy a magyar sportba (nemcsak a taót, de a sportlétesítmények építésére, fejlesztésére elköltött milliárdokat is beleszámítva), és bizony azon lehet vitatkozni, hogy kell-e ez, és biztosan erre kell-e ezeket a hatalmas összegeket költeni. Főleg olyan sportágaknál, mint például az úszás és a tenisz: ezek esetében a rendszert üzleti alapon üzemeltetik nemzetközi szinten, és az eredményes sportolók akár meg is alapozhatják a jövőjüket. Miért kell még közpénzből még támogatni is őket? Ugyanakkor mondjuk egy olyan tradicionális sportágban, mint az öttusa, ez jelenleg elképzelhetetlen.
– Egyre több hazai sportszövetségben borul ki a bili, hogy a temérdek pénz bizony nem a legjobb hatással volt, van az adott sportágra. Ilyen például az éljátékosok és a teniszszövetség között zajló háború, a sakkozók és a szövetség vitája, vagy a Magyar Ökölvívó Szakszövetség ügye, amely a korosztályos világbajnokságot a majd’ félmilliárdos bevétel ellenére képes volt 342 millió forintos hiánnyal megszervezni…– Egy ideje a féligazságok országa vagyunk, de az egész sosem akar összeállni. A pénz ma nem számít, szinte nincsenek költségvetési korlátok, sem komoly állami ellenőrzések. Túlköltekezés esetén nincs számonkérés és következmény, egyvalaki dönt, majd az ország valamennyi adófizetője állja a hiányokat. Ugyanis minden félsiker felülírja racionalitást.
