Fényt vegyünk, ne villanykörtét!

Hatodik állomásához érkezett a Tanácstalan köztársaság, a Karátson Gábor Kör és az ELTE Humánökológia Mesterszak vitaest-sorozata. Az ELTE Társadalomtudományi Karán rendezett események legfőbb kérdései, hogy lehet-e válaszunk az ökológiai válság kihívásaira, és vajon vissza tudunk-e fordulni a zsákmányszerző politika zsákutcájából? Fél tucat alkalom után úgy érzem, mintha a korai kereszténység negatív teológiáját alkalmazva próbálnánk megragadni Magyarország lényegét. Vagyis, némi túlzással, mindaz, amit a tudósok követendő példaként állítanak a közönség elé, hiányzik a hazai politikai kultúrából és a társadalomból. Magyarország definíciója csak a hiányokon keresztül lehetséges.

Talán ez a komor konklúzió volt az oka, talán a közgazdasági tematika, vagy egyszerűen csak az őszi időjárás után visszatérő koranyár, mindenesetre a korábbi zsúfoltság helyett péntek délután szerény fél (vagy inkább harmad)ház fogadta az előadókat. Akiket ez azonban legfeljebb annyira zavart, mint az igazi punkzenészt, ha üres klubban kell játszania. A párhuzam pedig még az attitűdöt illetően is megállja a helyét, Köves Alexandra, a Corvinus Egyetem adjunktusa, és Heltai László környezetgazdász, az LMP gazdaságpolitikai szakértője ugyanis egyaránt kellően provokatív módon kérdezett rá a jelenlegi politikai rendszer és társadalmi berendezkedés problémáira.

Köves Alexandra a gazdaság zöld alternatíváját igyekezett megragadni, vagyis hogy létezhet-e olyan gazdasági modell, amely a jelenleginél kevésbé károsítja a környezetet? A rendkívül divatossá vált zöld filozófia kapcsán az adjunktus hangsúlyozta: attól, hogy valamit zöld masniba csomagolnak, még nem válik zölddé. A problémáink megoldásához változtatnunk kell a gondolkodásmódunkon, ki kell lépnünk az aktuális kereteink közül, vagyis szükség van alternatívára. Legyen bármilyen elképzelésünk is, előbb-utóbb mindenképpen ahhoz a kérdéshez jutunk, hogy létezhet-e nem növekvő gazdaság?

Nem arról van szó, hogy egyáltalán ne növekedjünk, tisztázta a helyzetet már az elején Köves Alexandra, hanem arról, hogy azt a kényszerű növekedési pályát, amely most bele van kódolva a gazdasági működésünkbe, valahogy váltsuk le. Ehhez elsőként meg kell találni a módját annak, hogy vehessük ki a képletből a növekedést, hogy ne süllyedjünk recesszióba. Vagyis legyen munkánk, megélhetésünk, mégse terheljük túl a környezetünket. Ehhez paradigmaváltásra van szükségünk. Mindenekelőtt a gazdaságról való fogalmaink terén, hiszen ma úgy fogjuk fel, mintha a gazdaság önmagáért lenne, holott az szervesen beágyazódott az ökológiai környezetbe, így azt csak a nagy egész mint hálózat részeként értelmezhetnénk. Ha valamit elrontunk, az előbb-utóbb visszaüt ránk.

A Corvinus oktatója konkrét példákkal szemléltette a paradigmaváltást. A szolgáltatói gazdaság meghonosításával hatékonyan küzdhetnénk a különféle termékekbe épített elavulással, amely a kényszerű növekedés velejárója. Ha minél több villanykörtét akar eladni egy cég, akkor nem abban érdekelt, hogy azok hosszú ideig működjenek. Ha azonban a vevő nem égőt vesz, hanem fényt, vagyis világítási szolgáltatást, akkor az eladói oldalon a minőség válik a legfontosabb paraméterré. Erre jó példa az amszterdami repülőtér, amely számára a Philips nem világítótestet, hanem fényt szolgáltat.

Ugyanilyen megoldás lehet a gazdasági tevékenységek lokalizációja, vagyis, hogy a termelés és a fogyasztás is helyben történjen. Egy Kínából érkező tornacipő környezeti terhelésének mértéke nincs benne az árában, így nehezen lehet fogalmunk róla, milyen kárt okozunk a vásárlással. És a munka terén is újra kell gondolnunk a fogalmainkat. Amikor a fogyasztás a szabadság záloga, a munka kényszerűségből tovább fokozza a növekedést. Míg ha másként, nem puszta pénzszerzésként tekintünk a munkánkra, a szemléletünkkel együtt a gazdaság is megváltozhat. Erre már csak azért is szükség lenne, mert a munkák jelentős része teljesen felesleges. David Graeber amerikai antropológus alkotta meg a „bullshit jobs” vagy az értelmetlen, hülye munka fogalmát, amely számításai szerint az összes munkavégzés nagyjából hatvan százaléka. Amikor csak azért dolgozunk, hogy dolgozzunk.

A probléma megoldásához átfogó változásra, a jelenlegi narratíva meghaladására, ahhoz pedig széleskörű társadalmi egyeztetésre lenne szükség, és ezzel el is érkeztünk a negatív teológiához. Magyarországon ugyanis, Köves Alexandra véleménye szerint, a jelenlegi politikai struktúra alkalmatlan arra, hogy párbeszéd induljon el a témában, anélkül pedig esély sincs rá, hogy bármin is változtassunk. De mi azért mégse adjuk fel, hangsúlyozta az előadó, merjük elképzelni, hogy létezik olyan megoldás, amellyel saját magunkat és a környezetünket is megőrizhetjük. Van alternatíva.

Nagyjából ugyanerre a következtetésre jutott Heltai László is. Az LMP gazdaságpolitikusa azonban szűkítette a fókuszt, nem globálisan, hanem Magyarországra koncentrálva kereste rá a választ, hogy milyen kitörési pontokat kínálnak a zöldek a hazai gazdaság számára? Heltai először annak a gazdasági modellnek az alapjait fektette le, amelyben egyáltalán beszélhetünk zöld szemléletről. A jelenlegi környezet (itt globális értelemben) szerinte sem alkalmas a változásra, de mégis van remény.

Elsősorban az, hogy az ember nem a haszon maximalizálására, hanem a megelégedésre törekszik: egy ponton túl nem akar még többet fogyasztani. Ha ez igaz, márpedig komoly kutatások igazolták, akkor az megoldást kínálhat a kényszerű növekedésre. A baj csak az, hogy a megelégedés relatív, ha például azt látom, hogy körülöttem mindenki még többet akar, akkor én sem tudom visszafogni magam. Ezért kell egyenlő szintre hozni az embereket. Mindehhez nem árt a már Köves Alexandra előadásában is említett lokalitás, vagyis hogy a termeléstől a fogyasztásig minden a közelünkben történjen. Nem kell mindenre kiterjeszteni ezt, elegendő, ha az alapvető szükségletek kielégítését lokalizáljuk, amelyek az élelem, az energia, a lakhatás és a ruházkodás.

– Egy gazdaság és társadalmi rendszer akkor stabil, ha ezeket a szükségleteket folyamatosan és stabilan ki tudja elégíteni – fogalmazott Heltai László. Hatékonyság helyett ezért reziliens gazdaságra van szükség, vagyis olyan gazdaságra, amely rugalmasan ellenáll a külső behatásoknak: jöhet bármilyen válság, a reziliens rendszert nem borítja meg.

Kenneth Boulding angol születésű amerikai közgazdászt idézve Heltai László hangsúlyozta, el kell felejtenünk a „cowboy-gazdaságot” és át kell térnünk az „űrhajó-gazdaságra”. Képzeljük el, hogy egy űrhajóban vagyunk, és a szűkös zárt tér határozza meg a lehetőségeinket. Ebben az űrhajó-etikában nem létezhet korlátlan növekedés.

A fenntartható gazdasághoz mindenekelőtt társadalmi egyenlőségre van szükség. Vagyoni egyenlőségre elsőként, amely progresszív adózást és erős, mindenki számára egyaránt elérhető közszolgáltatásokat feltételez az oktatás és az egészségügy terén. De nem árt, ha egy társadalomban ellenőrizni lehet a hatalmat, és beszélhetünk sajtószabadságról is.

Miután mindkét előadó kijelölte a változás irányát, már csak az a kérdés maradt hátra, hogy honnan induljunk el a vágyott cél felé, vagyis melyik társadalmi réteg indíthatja be a változásokat, és van-e igény erre egyáltalán? Igény lenne rá Heltai László szerint, míg Köves Alexandra arra mutatott rá, hogy amíg politikai érdeke nem fűződik ehhez a hatalomnak, addig felülről biztosan nem indul semmilyen pozitív folyamat. Ha azonban a politikusok azt látják, hogy a szavazókban megvan az igény a változásra, és a hatalomra kerüléshez, vagy annak megtartásához fel kell karolniuk ezt, akkor meg is fogják tenni. Addig azonban a kisujjukat sem mozdítják a fenntartható gazdaságért. Heltai, némi, már éppen hiányolt apokaliptikus árnyalattal gazdagítva a beszélgetést, hozzátette, a változáshoz sokkra van szükség, amely felrázza a társadalmat. És ha a megjön a sokk, nem árt, ha van ötletünk, hogyan térjünk magunkhoz belőle. Ezért kell kidolgoznunk a jelenlegi rendszer alternatíváját.

A Tanácstalan köztársaság következő vitaestjére május 24-én kerül sor.