A mezőgazdaság Szerbia egyik legfontosabb gazdasági ágazata, amely több százezer ember megélhetését biztosítja. Mostanság azonban komoly kihívásokkal néz szembe. A múltban alkalmazott termelési módszerek ma már vagy nem elég jövedelmezőek, vagy egyáltalán nem működnek. Aki sikeres akar lenni, annak technológiai megújulásra és modern szaktudásra van szüksége. De sajnos még ez sem jelent garanciát arra, hogy a termékek eljutnak a megfelelő piacokra. Cikkünkben termelők és gazdasági szakemberek segítségével vesszük sorra Szerbia, azon belül is elsősorban a Vajdaság mezőgazdaságának kihívásait, és az azokra adható válaszokat.
Aki ma Magyarországról Szerbiába érkezik, annak a bácskai és bánsági tájban először az tűnhet fel, hogy errefelé mintha kevesebb lenne a fa. Az utak mellett végeláthatatlan kukorica, napraforgó, repce vagy gabonatáblák nyújtóznak. Úgy tűnik, mintha a helyi gazdálkodók minden talpalatnyi földet igyekeznének művelés alá vonni. A magyar határtól a Dunáig és a Belgrád alatti hegyekig húzódó síkság évszázadok óta kiváló termőföldjéről híres. Ez a vidék már az Osztrák-Magyar Monarchia idején is az ország éléskamrájának számított, Jugoszláviában szintén, és nincs ez másképp ma sem.
Bata Erzsébet, a Magyarkanizsai Gazdakör elnöke, aki több évtizedes életműve elismeréseként nemrég a Magyar Parlamentben vehette át a Nemzet Gazdásza díjat, lapunknak a vajdasági mezőgazdaság múltja kapcsán arról beszélt, hogy az itt élőknek az elmúlt évtizedekben számos kihívással kellett szembenézniük. Ilyen volt a második világháború után a kollektivizálás és az állami nagybirtokok megjelenése. Jugoszláviában ugyanis Magyarországtól eltérően a korábbi nagybirtokokra épülve olyan állami gazdaságok jöttek létre, melyeket az ország vezetése által delegált szakemberek vezettek, és amelyek munkát adtak a környék lakosságának. Ezeken túl kisebb szövetkezetek is alakultak, melyek sok szempontból szabad kezet kaptak. Néhány gazda, ha összefogott, már a hatvanas években is vásárolhatott magának gépeket, jellemzően kisebb traktorokat, melyeket aztán közösen használtak. A szakember szerint amíg Jugoszlávia létezett, az egységes és nagy piac rengeteg előnyt tartogatott a vajdasági gazdák számára. Az állattartás és a növénytermesztés is kifejezetten jövedelmező volt, ezért a gazdák idővel maguk is be tudtak ruházni gépekbe és más modern eszközökbe. – Akkoriban 17 hektárból jobban meg lehetett élni, mint mostanság ötven hektárból – jegyezte meg Bata Erzsébet. Csakhogy a kilencvenes évekre minden megváltozott. A háború, a gazdasági szankciók és a hiperinfláció hatására a piacok összeomlottak, a gazdák nem voltak képesek külföldről beszerezni alapanyagokat és termelőeszközöket, és exportálni sem tudtak.
Apró birtokok
A történelmi örökség következtében a szerbiai birtokszerkezet széttagolttá vált. Az országban több mint 600 ezer mezőgazdasággal foglalkozó családi vállalkozás működik, az átlagos birtokméretük pedig mindössze 5-15 hektár. Ez megnehezíti a hatékony gazdálkodást és az exportpiacokra való kilépést. A Vajdaságban sincs ez másképp. Ott 2 millió hektár termőföld van, abból 200 ezer van állami tulajdonban, 300 ezer jogi személyeknél, 1,5 millió pedig magánszemélyeknél. Itt szintén körülbelül 15 hektár jut egy vállalkozásra. Mivel néhány hektáros területeket nem éri meg művelni, sokan inkább bérbe adják a földjeiket. Ez oda vezet, hogy a tulajdonosi struktúra a régi marad, az egy gazdaság által megművelt terület aránya viszont emelkedik. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni a statisztikák értékelésekor, hogy Szerbiában azoknak a mezőgazdasági termelőknek kell belépniük az áfarendszerbe, akik éves forgalma meghaladja a 8 millió dinárt (28 millió forintot). Ettől a szinttől kezdve vállalkozásként kell működniük, ezért nem ritka, hogy adóoptimalizálás céljából a nagy földterület a család több tagja között osztódik szét.
Pozitív nulla – Lassan feladják a klímaváltozás elleni harcot a romániai kistermelők
Utánanéztünk, hogyan próbálnak meg túlélni a romániai kistermelők az egyre barátságtalanabb időjárási körülmények között.
Nagy Miklós, a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének elnöke nem híve a múltba révedésnek, de azt ő is megemlítette, hogy a rendszerváltás idején a gazdálkodók visszakapták a földjeiket, és még a gépeik is megvoltak hozzá, hogy azokat hatékonyan megműveljék. Ennek köszönhetően nagy előnnyel indultak a környező országok, például Románia és Magyarország gazdálkodóihoz képest. Ez az előny azonban lassan elszivárgott, és később már a vajdasági gazdálkodók nézték vágyakozva az Európai Unióban élő termelők viszonyait. A szakember szerint azonban ez nemrégiben megváltozott. A szerbiai mezőgazdasági támogatások az elmúlt években jelentősen növekedtek, és egyes területeken már meg is haladják a magyarországi szintet. A legfontosabb tétel a területalapú támogatás, amely hektáronként 18 ezer dinárt (körülbelül 63 ezer forintot) tesz ki, és ezt tavaly további 10 ezer dinárral (35 ezer forinttal) egészítette ki az állam. Idén a gazdák hektáronként 17 ezer dinárnyi (60 ezer forintnyi) vetőmagtámogatást kapnak kiegészítésként, de ehhez csak akkor jutottak hozzá, ha számlával igazolják, hogy valóban vetőmagot vásároltak.
A mezőgazdasági termelők jelentős segítséget kapnak az üzemanyagköltségeik csökkentésére is. A jövedéki adóból literenként 50 dinárt (175 Ft) kapnak vissza, emellett a regisztrált mezőgazdasági termelők 179 dináros (626 Ft) kedvezményes áron vásárolhatnak gázolajat. A támogatás 100 litert üzemanyag kedvezményes megvásárlására jogosítja fel őket hektáronként, viszont 100 hektár fölött már nem jár ez a kedvezmény. Nagy Miklós szerint, ha minden támogatást összeadunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a szerbiai gazdák hektáronként körülbelül 35 ezer dinár (122 500 Ft) támogatást kapnak. Ez már uniós összehasonlításban is jónak tekinthető.
A magyar gazdák a fentieken túl az anyaország által indított programokban is részt tudnak venni. Mint azt beszélgető partnereim Vajdaság-szerte megjegyezték, a Prosperitati Alapítvány pályázatai nagyon sok gazdálkodó számára tették lehetővé a beruházásokat, úgymint a gép- és termőföld vásárlást.
Az állattenyésztők szintén részesülnek támogatásban. A tejtermelők számára a tejprémium literenként 19 dinár (66 Ft), amely jelentős bevételi forrást biztosít azoknak a gazdáknak, akik szerződésben állnak a tejgyárakkal. A tejgyárak a tej zsírtartalma alapján 40-50 (140-175 Ft) dinárt fizetnek literenként, arra jön rá a prémium. Ez az összeg Nagy Miklós szerint szintén megállja a helyét a nemzetközi versenyben. Ennek ellenére több szakember is arra panaszkodott, hogy az állattartás visszaszorulóban van az egész országban. Ez nem csak azért okoz problémákat, mert ezáltal kevesebb embernek nyújt megélhetést a gazdálkodás, hanem azért is, mert az állati trágya mennyisége is csökken. Emiatt pedig a műtrágyahasználat mértéke növekszik.
Nem közösködnek
A kisebb területen gazdálkodók, akik rendszerint nem szántóföldi növényeket, hanem zöldséget és gyümölcsöt termelnek, nehezebb helyzetben vannak. Bár nekik is járnának támogatások, azok a termelők, akikkel a belgrádi, újvidéki, kikindai és szabadkai piacokon találkoztam, mind arra panaszkodtak, hogy nem vagy csak nagyon körülményes módon jutnak hozzá a támogatásokhoz. Ennek egyik oka az lehet, hogy sokan közülük nem vállalkozásként működnek, hanem a ház körül megtermelt zöldséget és gyümölcsöt viszik a piacra. Épp ezért ők a támogatási rendszer számára láthatatlanok, és számos olyan értékesítési lehetőségből is ki vannak zárva, amelyekhez tanúsítványra lenne szükség. Vegyszerezési dokumentáció híján nem vehetnek részt a közétkeztetési programokban, nem szállíthatnak be éttermekbe, és esélyük sincs arra, hogy valamelyik áruházlánc polcára kerüljön az árujuk.
Bagi Ferenc, az Újvidéki Egyetem Mezőgazdasági Karának tanára, aki rendszeresen tart előadásokat a gazdák számára, úgy gondolja, hogy az apró, ház körüli gazdaságoknak nincs jövője. Legalábbis abban formában, azokkal a módszerekkel, ahogy eddig működtek, nem működhetnek tovább. A klímaváltozás következtében a termelés nagyobb szakértelmet és modernebb tudást követel meg a gazdálkodóktól. Az új művelési technikák pedig vagy több kézi munkát igényelnek, vagy olyan gépparkot vagy olyan gépparkot, amelynek az árát egy apró gazdaság nem tudja kitermelni. A kistermelők számára az egyetlen kiút a kooperáció és a szövetkezetek létrehozása. Ezeket azonban a szakember szerint inkább termelésszervezőknek kellene nevezni, mert az elmúlt évtizedekben a szövetkezet kifejezés rossz emlékekkel telítődött az emberek fejében.
Erdély hegyei között is pusztít az aszály
Románia, hasonlóan Magyarországhoz, súlyos vízhiánnyal küzd. De mit kezdenek szomszédaink a kis gazdálkodók tömegeinek megélhetését is veszélyeztet ő helyzettel? Riportunk Romániából.
Bata Erzsébet hasonlóképpen látja a helyzetet. Mint elmondta: vajdasági mezőgazdaság egyik hiányossága az, hogy gazdák nem szívesen működnek együtt egymással. A szakértő példaként az ír tapasztalatait hozta fel. Ott a gazdák együttműködésének megvannak a jogi keretei, közösen ruháznak be mezőgazdasági gépekbe, amelyeket szerződéses alapon használnának. Ez a kooperáció Szerbiában is működhetne, ha a termelőkben meglenne a szándék az összefogásra. Abban azonban minden általam megkérdezett szakértő egyetértett, hogy a kommunizmus öröksége még most is ott él az idősebb generációk lelkében. Ők pedig tartanak a „közösködéstől”.
Pedig már évtizedekkel ezelőtt is léteztek sikeres szövetkezetek Szerbiában. Bata Erzsébet volt az egyik ilyen összefogás alapítója. Mint elmondta, ez egy non-profit szervezet volt, nem az volt a céljuk, hogy az apparátusnak megélhetést teremtsen, hanem az, hogy a gazdák kedvezőbb pozícióban jelenjenek meg a piacon eladóként és vásárlóként is. A szövetkezet egy közgazdász és egy könyvelő bevonásával működött, a modell fenntartási költsége alacsony volt: az infrastruktúra és az adminisztráció mindössze a haszon 1-2 százalékát tette ki, a többi a gazdáknál maradt. Ez a modell minőségi termelésre ösztönözte a gazdákat, átláthatóságot, nyomon követhetőséget és jobb tárgyalási pozíciót biztosított. Ezáltal kedvezőbb árakat értek el, mivel egyszerre nagy mennyiségű inputanyagot vásároltak, illetve az állatok eladása terén is sikeresek lehettek, még Görögországba is exportáltak vágómarhákat. A szövetkezet végül a Szerbia elleni szankciók bevezetésekor hagyott fel a működéssel, ám ha lenne rá igény bármikor újraindítható lenne. – Sajnos egyelőre hiányzik a szándék a gazdákból – jegyezte meg Bata Erzsébet, aki abban bízik, hogy a fiatalok, akik gondolkodását nem kötik a múlt rossz tapasztalatai, idővel talán rájönnek az együttműködés fontosságára.
Új generáció
Tapasztalataim azt mutatják, hogy Bata Erzsébet reményei nem légből kapottak. Bár a piacokon árusító termelők közül tízből kilenc a hatvanas és idősebb generációból kerül ki, találkoztam néhány fiatalabb gazdával is. Ők rendszerint beleszülettek a gazdálkodásba és a piacozásba. Mint egyikük megjegyezte: magyar faluból származik, és kisgyerekként a nagykikindai piacon tanulta meg a szerb nyelvet. Velük beszélgetve az volt a benyomásom, hogy nem kényszerből foglalkoznak a gazdálkodással, hanem azért, mert szeretik csinálni. Ha akarnék, elmehetnék én is Ausztriába a testvéreim után – fogalmazott egy szerémségi árus – de a szívem szakadna meg, ha itt kellene hagynom a gyümölcsöst.
A Torontáltordán élő fiatal házaspárnak, Lőrinc Zsoltnak és Tamarának szintén lenne lehetősége és képesítése is arra, hogy városban boldoguljon, de ők a gazdálkodást választották hivatásul. – A szüleink is a településen élnek, de sok ismerősünk elköltözött már. – Nekünk még szomszédaink sincsenek – panaszolja Tamara. Pedig nem a falu szélén laknak, körülöttük házak állnak, de azokban már senki nem él. A szomszédos utcában egy egész házsor lett az enyészeté. Csak az egymás mellett sorakozó, gazzal benőtt földkupacok tanúskodnak róla, hogy ott valaha családok éltek. Az elnéptelenedést csupán az lassítja, hogy a közeli Nagybecskerek üzemeiben dolgozó kínai vendégmunkások egy része családostól a faluban telepedett le. Ők aztán értetlenül állnak szemben azzal a furcsa helyzettel, hogy a frissen elsajátított szerb nyelvnek ezen a településen alig veszik hasznát, mert sok helyi csak magyarul beszél.
Tamara a nehéz körülmények ellenére nem adja át magát a reménytelenségnek, arra törekszik, hogy Tordán is tartalmas életet éljen, méhészkedésbe kezdett, fest, gyerekkönyveket illusztrál. A férje, Zsolt, közgazdász, ő is gazdálkodó családban nőtt fel. Most 140 hektár földet művelnek. Szakmai előadásokra járnak és az interneten tájékozódnak az új trendekről. Zsolt szerint a termelők jó része már hallott az új technológiákról, tudják, hogy a talajnak az a jó, ha minél kevesebbet háborgatják, de mivel ezek a módszerek a környéken még nem terjedtek el, a saját szemükkel nem tudnak meggyőződni róla, hogy működnek-e. Pedig azzal mindenki tisztában van, hogy fejlődni kell, a klímaváltozás ma már nem teszi lehetővé, hogy úgy műveljék a földet, mint évtizedekkel ezelőtt.
Majd sorolni kezdik, hogy milyen kihívások elé állítja őket a kiszámíthatatlan, kedvezőtlen időjárás. A növényeket korábban nem látott kártevők támadják meg, vagy a már ismert fajok jelennek meg egyre nagyobb számban. – Régebben a búzának elég volt egy gombaölős kezelés, most 2-3-ra van szükség. A vegyszerek drágák, sokat ki is vontak már a forgalomból – panaszolja Zsolt. Az állattartás nagyon nehezen végezhető jövedelmező módon, a nyári hőhullámok idején a jószágok hőgutát kapnak az ólban. A méhek a szeszélyes tavaszi időjárást és a nyári melegeket is megsínylik. Tamara, aki korábban azt remélte, hogy nyereséggel tudja üzemeltetni a méhészetét, ma már egyáltalán nem biztos ebben. Évtizedek óta méhészkedő édesapja segítségével is nehezen tud boldogulni a mai körülmények között.
Mi lehet akkor a megoldás? A fiatalok szerint egy-egy gazda igyekezete nem elég, magát a tájat kellene jobb állapotba hozni ahhoz, hogy túléljék a gazdaságok a klímaváltozás hatásait. A talajvíz gondos felhasználásához, az erdők telepítéséhez, a helyi piacok fejlesztéséhez állami segítségre lenne szükség. Sajnos ezen a tájon az elmúlt évszázadok során több alkalommal is előfordult, hogy elnéptelenedtek a települések a sorozatos háborúk miatt. Összehangolt állami stratégia nélkül Torontáltorda és a hozzá hasonló kistelepülések ismét erre a sorsra juthatnak.
