Bukarest belvárosában, az Amzei piac modern csarnokának oldalában árusok sorakoznak. Lehet itt kapni mindent: virágot, törölközőt, porcelán angyalkát. Kísérőmmel és tolmácsommal, Mariannal az árusoktól próbáltuk megtudakolni, hol találjuk a piac bejáratát. A válasz kicsikarása kissé körülményesen ment, mert először azt sem értették, miért akarunk piacra menni. – Ott a bevásárlóközpont, – mutatott egy szomszédos épület felé az eladónő – ott megkapnak mindent. Majd miután világossá tettük, hogy ragaszkodunk az Amzeihez, végre elárulta: „A piac már évekkel ezelőtt bezárt.” Meglepődtünk, pedig a túránkon, melynek során Bukarest piacait szándékoztunk felkeresni, nem ez volt az első eset, hogy zárt kapukat találtunk. Az ötből csak három működött. Közülük az egyiket kilakoltatták, az egy kisebb épületben kapott helyet. A vásárcsarnok impozáns épületében egy nemzetközi szupermarketlánc üzletét találtuk.
Ez kissé elkeserített, mert Bukarest volt Románia és Szerbia termelői piacait feltérképező túrám első állomása. Attól tartottam, hogy más városokban is hasonló viszonyok fogadnak majd, de nem lett igazam. Egyrészt a román főváros még meglévő piacain virágzó életet találtam, Erdélyben és Szerbiában pedig úgy láttam, habár sok viszontagsággal küzdenek, még van létjogosultságuk a termelők és vásárlók személyes találkozását lehetővé tevő tereknek.
Neki a világnak
Ami szinte minden termelői piacban közös volt, hogy nem nagyon találni fiatalokat az árusok között. A nyilatkozóim nagy része hatvan évnél idősebb volt. Ennek jó esetben az az oka, hogy míg a fiatalok a földműveléssel foglalkoznak, addig az idősek a piacozással. Egy Bukaresttől északra, a hegyek lábánál fekvő településről, Tergovistyéből érkező idős nő például arról beszélt, hogy hét gyermeke van és sok unokája. Megtermelik a zöldségeket, főképp hagymát és paradicsomot, ő pedig a Makate piacon adja el azokat. A Trajan piacon is találkoztunk egy idős asszonnyal, aki a férje és a fia által termelt káposztát árulta. Ezek a példák azonban a ritka kivételek, az árusok jelentős része maga is kiveszi a részét a termelésből, mellette piacozik. Pedig, ahogy többen is megjegyezték, ez nagyon megterhelő. Amikor ők a városban vannak, valakinek akkor is ott kell lennie a földeken.
A fiatalok hiányának legfőbb oka inkább az, hogy ők már nem akarnak hajnalban kelni, és kint állni a hidegben a standok mellett. Találnak ennél biztosabb és kényelmesebb megélhetést is. – Én nem várom el a gyerekeimtől, hogy besegítsenek – mondta egy belgrádi árus, pedig szemmel láthatóan nehezére esett a zöldséges ládák pakolása. – Jó állásuk van, nem kell a földdel küszködniük – tette hozzá. – Csak azok a fiatalok dolgoznak a földeken, akik nem szerettek tanulni. Akiknek egy kis eszük van, azok inkább egy jó meleg irodában ülnek, jó nagy fizetésért – támasztotta alá szerb kollégájának mondandóját egy bukaresti árus.
Én a fenti véleményt nem tudom megerősíteni, mert azok a fiatal és középkorú árusok, akikkel találkoztam, mind értelmes, a viszonyokkal messzemenően tisztában lévő emberek voltak. És hogy miért választják akkor a fűtött iroda helyett a vásárcsarnokok dermesztő hidegét? Azért, mert hivatásuknak tekintik a munkájukat. – „Én ebben nőttem fel – mesélte egyikük Nagykikindán –, a nővérem itt árul mellettem. Magyar faluból származom, itt tanultam meg kisgyerekként szerbül a krumplis zsákok mellett.” Benne is megfogalmazódik időnként, hogy jobb lenne felhagyni a termeléssel. Eljöhetne dolgozni Magyarországra, de még kitart: „Nem olyan könnyű feladni azt, amibe belenőtt az ember.” Vagy ahogy egy szerémségi termelő fogalmazott: „A szívem szakadna meg, ha itthagynám a gyümölcsöst, amit nagyapámtól és az apámtól örököltem.”
Pozitív nulla – Lassan feladják a klímaváltozás elleni harcot a romániai kistermelők
Utánanéztünk, hogyan próbálnak meg túlélni a romániai kistermelők az egyre barátságtalanabb időjárási körülmények között.
Nem mindenki gondolja azonban így. A vajdasági falugazdászok szerint egyre többen vannak azok, akik látva az egyre nehezebb körülményeket, inkább külföldön próbálnak szerencsét. Közülük sokan megtartják és bérbe adják a birtokukat, és arról ábrándoznak, hogy idős korukban visszatérnek a szülőföldjükre, és ismét gazdálkodni kezdenek. Van olyan külföldre költözött termelő is, akinek drága gépei egy raktárban porosodva várják, hogy egyszer visszatérjen a gazdájuk. Hogy ez valóban bekövetkezik-e, azt nem tudni. A tapasztalat az, hogy aki gyökeret ver egy másik országban, ott nőnek fel a gyerekei, oda születnek az unokái, az nehezen veszi rá magát, hogy visszaköltözzön.
Arra, hogy alkalmazottakat vegyenek fel, a gazdálkodóknak szinte semmi esélyük. Pedig szezonban nagyon elkelne a munkáskéz a földeken. Csakhogy – mint azt Lucian Dragomir Brassó-környéki gazdálkodó elmondta – Romániában ma már havi 700 eurónyi fizetésért sem találni mezőgazdasági munkásokat. Még úgy sem, ha heti öt napos, napi nyolcórás munkaidőt kínálnak a termelők. Pedig – tette hozzá – a paradicsom sem este, sem vasárnap nem áll meg a növésben a dolgozó kedvéért. A romániai piacokon gyakori panasz, hogy lennének ugyan munkára fogható emberek a kisebb településeken, de ők megélnek segélyből is, a termelők által kínált béreket megmosolyogják. Aki pedig mégsem húzódozik a mezőgazdasági munkától, az inkább Nyugat-Európában tölti a szezont, majd az ott megkeresett pénzből húzza ki a telet Romániában. Bár már az sem ritka, hogy a nyugati gazdák a téli időszakra is találnak valamilyen elfoglaltságot a munkásaiknak, csak azért, hogy a szezonban is rendelkezésre álljanak. Egy Arad környékén élő férfi, aki Olaszországban dolgozik, arról beszélt, hogy egyes gazdák valóságos moteleket építenek a munkásaiknak és családtagjaiknak, még szabadidős tevékenységekről is gondoskodnak számukra, csak maradjanak. Ezekkel a juttatásokkal egy román kistermelő nem képes versenybe szállni. Inkább maga is nekivág a világnak.
Nem könnyű a helyzet azokon a településeken sem, amelyek a nagyvárosok közelében fekszenek, és jobb megélhetést kínálnak. Ezekből könnyebb eljutni a piacokra, de az irodaházakba is. Mint azt egy erdélyi, györgyfalvai termelő elmondta: a falujukban hatszáz ház van, de csupán tíz család foglalkozik hivatásszerűen gazdálkodással.
Nehéz idők
Talán nem sokan hallottak róla – én is csak nemrég tudtam meg a kolozsvári piacon –, hogy amikor Kolumbusz Kristóf partra szállt Amerikában, leesett az álla. A fövenyen ugyanis egy szekér várakozott, mellette egy várfalvai székely ember, aki olyan finom hagymát árult, amilyen nincs másik a világon. A felfedező rögtön vett is belőle egy zsákkal, mert nagyon szerette a hagymás rántottát. A „hajdani árus” egyik leszármazottja azt is elárulta nekem, hogy nehéz idők járnak manapság az erdélyi gazdákra. Az időjárás ugyanis annyira átalakult, hogy a régi, jól bevált fajták nem teremnek már meg a földeken. Bár vannak olyan termelők, akik abban bíznak, hogy ha még ősibb fajtákhoz nyúlnak, megtalálják azokat, amelyek eltűrik a klímaváltozás viszonyait, de ők vannak kevesebben. A gazdák többsége inkább új fajtákkal kísérletezik. Vagy inkább megvárják, hogy mások kísérletezzenek, és ha valami beválik, akkor azt kezdik termeszteni. Aztán reménykednek, hogy a vevőinek ízlik az új áru.
Kiszáradt kutak és tornádó – így változik Szerbia időjárása
Szerbiában a klímaváltozás már része az emberek életének. Milyen változások mentek végbe az elmúlt egy-két évtizedben? Hogyan lehetne elejét venni a nagyobb bajoknak? Ennek jártunk utána klímaszakértők és helyi gazdák segítségével.
A klímaváltozás a termékek árára is hatással van. Az újonnan megjelenő kártevők megdrágítják a védekezést. A korábban bevált vegyszerek jelentős részét már betiltották, az újak nem mindig hatásosak. A szélsőséges időjárás, az aszályok, a jégverések egyre kockázatosabbá teszik a termelést. Egy Bukarest-környéki árus arra panaszkodott, hogy a magasabban fekvő területein az elmúlt években már semmit nem tudott termelni. Az ott álló almafái mind elpusztultak.
A megkérdezett gazdák között alig akadt olyan, aki rendelkezik megfelelő vízutánpótlással, a többség nem tudja öntözni a földjeit. Egy erdélyi gazda azzal büszkélkedett, hogy neki szerencséje van, mert olyan helyen fekszik a földje, ahol aszály idején is van nedvesség a talajban, és van egy bővizű kútja is, de ugyanezt még a szomszédai sem mondhatják el magukról. Ők nagyon megszenvedik az egyre szárazabb időjárást.
A nehézségeket tetézi, hogy a piaci helyek ára is folyamatosan emelkedik. Kolozsváron 200 ezer forintnak megfelelő lejbe kerül egy árushely egy hónapra. Belgrádban is hasonló árakkal szembesülnek az árusok. Ezt nem könnyű kigazdálkodni a gazdák szerint. Ezért vannak, akik már ki sem viszik az árujukat a piacra, inkább más csatornákon próbálnak meg vevőket találni; felvásárlókat, akik nagyobb feldolgozókkal állnak szerződésben. Ezek alkupozíciója azonban jobb a gazdákénál, így ők általában a piacinál jóval alacsonyabb áron veszik át a terményeket. Pedig a csarnokok árai sem magasak, a magyarországi (különösen a budapesti) áraknál 20-50 százalékkal olcsóbban lehet vásárolni a szerbiai és romániai városokban. Persze egy belgrádi és kikindai piac árai között szintén nagy eltérések lehetnek.
A vevők bizalma
Nem csoda, hogy az egyre nehezebb anyagi helyzetben lévő árusok egy része azon töri a fejét, hogyan tudna kicsit könnyíteni a dolgán. Van, aki a sajátja mellé a nagybani piacról szerez be további terményeket, de akad olyan árus is, aki a csarnoktól nem messze fekvő szupermarketből egészíti ki a kínálatát. Sőt olyat is hallottam, hogy az árus teljesen felhagyott a termeléssel, és ma már csak piacozással foglalkozik. A vevőknek persze nem feltétlen köti az orrára, hogy a pulton lévő paradicsom a Lidlből származik.
Mivel az árusok jelentős része nem termelő, hanem kereskedő, a piacon lévő termékek nagy része a nagybani piacról származik, nem helyben termett. Ez azért nagy probléma – fogalmazott egy vajdasági gazda –, mert minket a vevők bizalma tart életben: az a meggyőződés, hogy aki nálunk vásárol, az helyben termelt, jobb minőségű árut kap, mint azok, akik török, spanyol vagy lengyel árut vesznek a szupermarketekben. Ezt a vásárlókkal folytatott beszélgetéseim is alátámasztják. Többségük azért jár piacra, mert az itt vásárolt áru jobb és egészségesebb. Látják ugyan a narancstól és más déligyümölcsöktől roskadozó asztalokat is, de a saját termelőjükben általában megbíznak. – Mi mást tehetnék? – fogalmazott egy fiatal belgrádi édesanya.
A bizalom megtartása különösen a biotermelők számára létkérdés. Bár ők nincsenek sokan sem Szerbiában sem Romániában, akik mégis emellett a művelési mód mellett köteleződnek el, idővel megtalálhatják a vásárlóikat. Néhány gazda több lábon próbál állni, ezért hagyományos, illetve bio zöldséget-gyümölcsöt is termel. Egyikük arra panaszkodott, hogy amikor kiteszi a polcra egymás mellé a kétfajta almát, a vegyszermenteset természetesen magasabb áron, hiszen annak a bekerülési költsége is magasabb, akkor előfordul, hogy a vevők azzal cukkolják, hogy vesznek tőle biót, de csak akkor, ha a normál árán adja. – Igaz, hogy lassan, de nálunk is nő a kereslet a jobb minőségű élelmiszerek iránt, de ezekre szinte kizárólag a nagyvárosokban van igény – fogalmazott egy újvidéki árus. És valóban, a belvárosi termelői piacokon hétvégén nagy a tömeg. Bukarestben, Újvidéken, Szabadkán és Belgrádban is teletömött szatyrokkal sétáló, jómódú közönség tölti meg a csarnokokat. Hétköznapokon azonban jóval kisebb a kereslet. Az árusok egy része abban bízik, hogy a jólét növekedésével egyre többen engedhetik meg maguknak, hogy ne csak az élelmiszerek árát nézzék, hanem figyeljenek a minőségre is.
Nem közösködnek, de egyedül nehéz: Szerbia kistermelői válaszúthoz érkeztek
A mezőgazdaság az ország egyik legfontosabb gazdasági ágazata, amely több százezer ember megélhetését biztosítja, mostanság azonban komoly kihívásokkal néz szembe.
Online zakuszka
Bár a termelők Szerbiában és Romániában is nagyon borúlátóan tekintenek a jövőbe, ha nagyon keresünk, találhatunk reménykeltő példákat is. Az egyik körülmény, amit, ha akarok, akár lehetőségként is értelmezhetek, hogy mindkét ország hatalmas zöldség- és gyümölcsimporttal rendelkezik. Ez természetesen aggodalommal és nem ritkán haraggal tölti el a hazai termelőket, de egyben arra is rávilágít, hogy a belső termelésnek még van hova bővülnie. Ha az állam észszerűbb behozatali szabályozással versenyképesebbé tenné a saját kistermelőit, akkor számos lehetőség nyílhatna előttük. Szerbiában egyébként van rá lehetőség, hogy a hatóságok korlátozzák az importot bizonyos áruknál, amennyiben azok behozatala a belső piacok torzulásával fenyeget, de informátoraink szerint ezt a fajta korlátozást mezőgazdasági termékek esetében a legritkább esetben alkalmazzák.
Ahhoz azonban, hogy az áruházak polcain is a helyi termelők zöldségeivel és gyümölcseivel találkozzanak a vevők, még rengeteg dolgot kellene tenni. A gazdálkodók számára olyan vállalkozási formákat kell létrehozni, ami lehetővé teszi a számukra, hogy viszonylag kevés adminisztráció mellett is regisztrált és tanúsítvánnyal rendelkező vállalkozóként jelenhessenek meg a piacon. Ezen a téren Románia áll jobban, Szerbiában a kistermelők általában ódzkodnak attól, hogy az adóhatóságok látókörébe kerüljenek. Pedig jelenleg egy bevételi szint alatt adómentességet élveznek. A vállalkozások indítása azért lenne fontos, mert az áruházláncok csak akkor tudnak velük szóba állni, ha megfelelően tudják igazolni, hogy a termékük megfelel a kívánalmaknak. Erre jelenleg a legtöbb apró családi gazdaság nem képes. A másik fontos teendő a szakértők szerint a gazdák önszerveződésének a segítése: önállóan ugyanis egy kisvállalkozás nem képes teljesíteni azokat a mennyiségi elvárásokat, amelyeket egy nagyobb felvásárló megkövetel. Sajnos ezen a téren mindkét országban vannak hiányosságok.
A másik kitörési pont a gazdák számára az lehetne, ha alma helyett gyümölcslevet, tej helyett sajtot árulnának. Vagyis emelnék a termékeik feldolgozottsági szintjét, hogy magasabb haszon mellett adhassanak túl rajtuk. Ezzel szinte minden termelő tisztában van, és az árusok egy része próbálkozik is efféle dolgokkal, de a lehetőségeik korlátozottak. Munkaerő híján a feldolgozást is a családtagoknak kell végezniük, emiatt bővülésre gondolni sem mernek. Mivel állami támogatásokban a többség nem részesül, a banki hitelek pedig nagyon drágák, a feldolgozást segítő gépekbe való beruházás is csak álom a családi gazdaságok számára. A zöldségesstandokon persze lehet találni nagyon finom ajvárt, zakuszkát, paprikaszószt, befőttet és csalamádét is, de ezek csak kis mennyiségben készülnek, nem egyszer a nagymama titkos receptje alapján. Az egyik aradi termelő, egy kedves, idős néni, amikor arról érdeklődtem, hogy miért csak három üveg zakuszka van az asztalán, azt mondta, otthon sincs neki sokkal több.
A fiatalok valamivel ambiciózusabban állnak a dolgokhoz. A belgrádi Kalenić termelői piac egyik árusa például fel is hagyott a gazdálkodással, és ma már a rokonságának és a baráti körének termékeit árulja. De elsősorban nem a piacon, hanem az interneten. Épp azon dolgozik, hogy kiépítsen a piaci vásárlóiból egy olyan kört, akik számára házhoz szállítja a megrendelt árut. Már van is néhány kuncsaftja, akik az ismerősi körükben is reklámozzák a szolgáltatást. A férfi abban bízik, hogy idővel felhagyhat a hidegben ácsorgással, és áttérhet az online értékesítésre.
Ő azonban elenyésző kisebbséget képvisel az árusok között. A többségnek se tudása, se kedve nincs ahhoz, hogy lemondjon a hatalmas acélvázas csarnokok nyüzsgéséről, feladja a több évtizedes, pultok mögött szövődött barátságokat, és ne lássa többé a régi vevőket. – Megfigyeltem, hogy ha a régi öregek közül valaki kidől, már nem képes kijárni a piacra, akkor otthon sem sokáig húzza. Így leszek ezzel én is – fogalmazott egy idős erdélyi árus, majd kezembe nyomott egy csokor hagymát. „Ajándék. Egyenek valami finomat maguk is ott Budapesten!”
